Doppelgangers

II.

B.H.

Napokig egyedül ébredtem, sokszor nem emlékezve rá, Yeonjun mikor ment el reggel. Kipihentem a költözés izgalmait a nyár utolsó hetében és élveztem, hogy sokkal több időt tölthetek párommal, mint eddig.

Legnagyobb örömömre ő sem tűnt zavartnak. Nehezen engedett be az életébe, de úgy festett, mostanra tényleg készen állt erre a lépésre. Sőt úgy festett kifejezetten élvezi a helyzetet. Ugyanis az összeköltözéssel gyakrabban kerültünk némileg intimebb, mindkettőnk számára új helyzetbe, amiken sokszor jókat derült, őszintébben, mint máskor szokott.

Láttam mennyire élvezi, hogy otthonosan mozogva az enyémnél jobban felszerelt konyhában, lelkesen főzök esténként. Sokszor ölelt közben magához, bújt vállamhoz, azonban mint mindig, más közeledést nem várhattam tőle. Lassan nyitott, el kellett ezt fogadnom, pedig néha vágytam volna rá, hogy puha, selymes ajkait nyakamhoz illessze, vagy ha épp akkor futok össze vele a lakásban, mikor végzett a zuhanyzással, ne csak elfordulva felöltözzön, mintha nem látná, zavarom ellenére tetszik a látvány.

Az elfelhősödő tekintet azonban gyakoribbá vált, a kínos pillanatok, mikor hirtelen idegenek lettünk egymásnak mit sem változtak. Hiába kerültem hozzá közelebb, a falak megmaradtak körülötte, éreztem. Már megtanultam, hogy lehet közeledni hozzá, néhanapján mégis nehezemre esett türelmesnek maradni. De úgy éreztem meg fogom találni a kulcsot, ami kinyitja a zárakat és teljesen hozzá enged, csak még nem ismerem igazán őt. Hitem pedig végtelen türelmet és szeretetet adott, ami nem tűnt hátránynak.

De minden nappal jobban vágytam rá, hogy megtudjam ki az, akit rejteget mindenki elől. Nem csak előlem. Családja előtt is bezárt, láttam szülein és nővérein az aggodalmat, ahogy titkos pillantásokat váltottak, mikor bemutatkoztam nekik. Titkos pillantásokat, amiktől Yeonjun ideges volt egész nap, én pedig úgy éreztem, ellenem szólnak. Azóta már tudtam, nem így van. Kedvesek voltak velem, nyitottak és befogadtak. Egy valaki volt a családban, akivel sosem találkoztam. Az unokahúga, akiről pedig oly sokat mesélt és úgy vágytam rá, hogy megismerjem. Ha rákérdeztem miért, zárkózás volt a válasz. Megtanultam elfogadni.

Ezek mind Yeonjunnal jártak és minden pozitív és negatív velejárója erőteljesebb lett, mióta vele laktam. Nem zavart, nem frusztrált, csak sodródtam tapasztalataimra alapozva minden lépésemet az idő nagy részében.

Szeptember legvége azonban változást hozott. Hűvös őszt és gyorsan hulló leveleket, nekem pedig megannyi munkát. Későn jártam haza, és hiába próbáltam tenni ellene, kezdett fogyni a türelmem a szeptember múlásával egyre feszültebb Yeonjunnal szemben. Veszekedtünk, sokat, többet, mint el tudtam képzelni. Minden apróságon fel tudtuk idegesíteni magunkat, az ágy két végén aludtunk és sokszor kapott könnyek törölgetésén. Olyankor bánatos tekintettel bújt hozzám, többször kért bocsánatot, minthogy számoljam és milliószor hallottam szájából, ez nem az én hibám. Mégis hittem neki. Elhittem neki, hogy nem velem van baj. Elhittem, mert tudtam. Láttam rajta és tudtam.

- Hyomi? – Bizonytalan hang fogadott, amikor hazaértem a munkából egy hűvös, szeles, szerdai napon. Hangjából pedig az az elveszettség áradt. Az, amire azt hittem, képzeltem, mikor annak idején megpillantottam. Az, ami megfogott benne, ami arra ösztönzött, törődjek vele, figyeljem őt, ami miatt érdekelni kezdett. Hallani pedig az elveszettséget, tudni biztosan, nem csak látni hinni, szíven szúrt. Sötét volt már kint, bent égett a lámpa a nappaliban, lerúgva magassarkúm és letéve táskám, kulcsaim, kabátom, szaladtam be, nem múló aggodalommal.

A TV némán ment a háttérben, Yeonjun pedig a kanapén ült. Megkerülve, hogy lássam őt, nem mindennapi látvány tárult szemeim elé. Szürkés árnyalatú sötét haja kócosan meredezett, mintha sokszor túrta volna fel, arcán olyan mély szomorúság ült, mint amilyet még talán nem éreztem soha, szeme is gyanúsan csillogott, de a legrosszabb látvány nem a fájdalma volt, hanem ami okozta. Hosszú lábait kényelmesnek vélt pozícióban nyúlt el félig a kanapén, bal lába ujjaitól térdig fekete merevítőben volt, vastag gézköteggel alatta.