Doppelgangers

I.

Tisztán emlékszem a napnak minden pillanatára, mikor találkoztunk.

Tavasz volt, április vége, egy kávézóban ült, kint pedig szakadt az eső. Jobb felkarján tetoválás díszlett, de annyira érdekes és nonfiguratív minta volt, hogy az ember úgy érezte, a vékony fekete vonalak testéhez tartoznak születése óta. Felhúzott térdekkel meredt a semmibe. Megfogott a látványa, elbűvölt arca, finomsága, tippelgettem hány éves lehet. Nem éreztem rossz dolognak, ha úgy ülök, hogy az eső elől ide bújva, kávét iszogatva figyelem őt. Teljesen elmerült gondolataiban, én pedig egy nem messzi asztalhoz telepedtem le és bögrém pereme felett vizslattam.

Azután felnézett.

Fekete szemei elveszetten jártak körbe a helyiségben, mintha csak keresne valakit, majd találkozott tekintetünk. Bámultam rá a bögre pereme felett, ő pedig rám, meglepetten, szóra nyíló ajkakkal. Zavaromba lesütöttem szemem és lejjebb hajtva fejem, baseball sapkám takarásába menekültem. A pillanat elmúlt. Azt hittem.

- Ne haragudj! – Az édeskés, selymes hangra fellestem, ott állt előttem, halvány mosollyal szája sarkában. – Ha nem vársz senkit, ugye nem zavarnék? – Pár pillanatnyi zavartság után óvatosan bólogattam.

- Persze, sem- semmi baj. – Rejtőztem a bögre mögé félénken.

- Yeonjun vagyok. – Telepedett velem nem teljesen szembe.

- Hyomi. – bólintottam óvatosan, végre bátorságot véve és letéve a bögrét. Az elveszettség, amit addig láttam rajta, semmivé foszlott. Ami megfogott elsőre benne, már úgy festett, nem is létezett. Azonban elbűvölt így is, ezzel az arcával is.

A varázs pedig nem tört meg.

Yeonjun randevúra hívott, én beleegyeztem. És kezdetét vette valami új, valami tavaszi, valami, amire már régóta vágytam. El se hittem, hogy ez a valóság lehet.

És a fiatal férfi, aki randevúkra vitt, lopott mosolyokat csalt arcomra, udvarias volt, a leggyönyörűbb ember kívül s belül a világomban. Szüleim szemében maga a tökéletesség és engem akart. Lassanként pedig mégis elhittem, hogy ő velem akar lenni, sőt talán szeret engem.

Természetesen hitem megerősödésének és szerelmem meglelésének is megvolt a története. Itt kezdődött ez a történet.

Péntek este volt, mikor még a boltba tettem egy kitérőt az irodából hazafele tartva, ahova gyakornokként jártam. Egy divatlap irodája volt, és bár én magam nem igazán érintkeztem a szerkesztőkkel, tervezőkkel, az igazgatóság irodájának papírmunkája is kiválóan megfelelt nekem. A fizetésem pedig elég volt egy megfelelő élet fenntartásához. A boltban pedig a szokásosat vettem. Zöldségeket, kenyeret, tejtermékeket, némi gyorsan elkészíthető ételt, mindent két emberre.

Bár kedvesem nem lakott velem, szavai szerint nem érezte magát késznek arra, hogy teljes magánszféráját megossza valakivel, több időt töltött nálam, mint otthon. Engem ez természetesen a legkisebb mértékig sem zavart. Gyakran aludt velem, olyankor másnap a szokásosnál korábban ment el délután, estefele. Következő nap azonban időben érkezett, ha éppen ráértem a munkámtól. Ezen a pénteki estén is nyitva volt már lakásom ajtaja. Odabentről pedig isteni illatok érkeztek hozzám.

- Azt hittem sosem érsz haza. – Mosolygott rám a TV előtt ülő Yeonjun és az étkezőre mutatott. – Majd kilyukad már a gyomrom az önkízástól. – Felkuncogva pakoltam le a csomagokat és siettem pálcikákat elővenni. A kaját pedig megettük a dobozokból, amikben hozta őket, miután sietve üdvözöltem.

Evés közben pedig ismét magamon éreztem tekintetét. Nem zavart, megszoktam ezalatt a pár hónap alatt. Yeonjun sokszor, sokáig figyelt engem szinte mozdulatlan, mikor én magam sem végeztem nagy mozgást, azután zavartan nézett el, mintha megtört volna egyfajta varázs.