Mavis White, megőrjítesz! |BEFEJEZETT|

A fejemben minden a helyére került, amikor azt válaszoltam: Örökké

Mavis

Vettem egy mély levegőt, és megfordítottam a lapot. Nagyon reméltem, hogy Perselusnak jók a megérzései, és a történtek miatt jóval könnyebb lesz a RAVASZ, mint az előző években.

Részben igaza volt. Az átváltoztatástant kiráztam a kisujjamból. Az elméleti rész már-már nevetséges volt, a gyakorlatnál szerintem teljesen alap dolgokat kellett átváltoztatnunk.

A sötét varázslatok kivédése nem nehéz, inkább különleges volt. Elméletből időnként elakadtam, de elég volt felnéznem a minket felügyelő Grangerre, aki bátorítóan rám mosolygott, és kicsit máris jobban éreztem magam. A hibátlannak a közelében sem voltam, de megtettem minden tőlem telhetőt.

Amikor beléptem a nagyterembe, hogy teljesítsem a gyakorlati vizsgarészt, az ajtóban megtorpantam. A vizsgabizottság emberei között ott ült Perselus is. A szemembe nézett, előhúzta a pálcáját, és megidézte a patrónusát.

Az őzsuta, mely egy az egyben olyan, mint az enyém, körbe szökkent a teremben, aztán közvetlenül előttem ért földet. Megbabonázva nyújtottam felé a karomat. Nem riadt meg, hagyta, hogy megérintsem, mire boldog mosoly kúszott az ajkamra.

- Kérem, idézze meg ön is a patrónusát! – kért az elnök.

- Expecto Patronum! – mondtam ki a varázsigét. A pálcám hegyéből kitört az ezüstös villanás, és Perselus őzsutája mellett ott termett az enyém.

Majdnem szó szerint leesett a vizsgabizottság tagjainak az álla.

- Lenyűgöző!

- Tökéletesen egyformák!

- Ő a harmadik, akinek őzsuta a patrónusa!

A három tekintet hol engem, hol Perselust vizslatta, aki mit sem törődve velük, büszkén figyelt. Ott volt végig a vizsgán. Nem számított, hogy időnként egy-két dolgot elrontottam, láttam rajta, hogy büszke rám, és ez nekem minden jegynél többet ért.

Aztán jött a bájitaltan vizsga. Az elméletnél még csak-csak kitartott a megérzése, de a gyakorlatnál nagyon nem.

Kisebb pánikroham tört rám, amikor megláttam, mit kell elkészítenünk. Veritaserum. Tisztán emlékeztem az első bájitaltan korrepetálásra: Perselus azt mesélte, eddig csak egyetlen egyszer kellett veritaserumot készíteni a RAVASZ vizsgán, és ennek köszönhetően abban az évben mindenki megbukott bájitaltanból.

Körbe néztem. A többiek arcán, még Halleyén is ugyanazt a kétségbeesést láttam, mint amit valószínűleg az enyém is tükrözött.

- Hé, figyeljetek! – szólalt meg Anderson. – Ha már meg kell bukni, legalább csináljuk stílusosan.

Meg voltam lepve. Ki gondolta volna, hogy pont Russel Anderson fogja feloldani a feszültséget egy ilyen megállapítással? Mindegy is, a lényeg, hogy a nevetés mindenkinek jót tett. Egy fokkal bátrabban álltunk neki, hogy megkíséreljük elkészíteni a valaha volt legnehezebb bájitalt.

Este nyolc körül a hálóban készülődtünk Halleyvel és Wendyvel. Az igazgatónő vacsorapartit rendezett a végzősöknek, az alsóbbéveseknek korábban volt vacsora, hogy a nagyterem tényleg csak a végzősöké és a tanároké legyen. Bevallom, először nem volt túl pozitív véleményem erről az egészről, elvégre a vizsga előtti napokban temettük el a támadás áldozatait. A zokogó szülők és testvérek látványa, akik eljöttek a Roxfortba, hogy még egyszer lássák a gyereküket, apró, szilánkos darabokra törte a szívemet. És nemcsak azért, mert borzasztó volt látni, mennyire összetörtek, hanem azért is, mert ez eszembe juttatta a saját szüleimet.