Mavis White, megőrjítesz! |BEFEJEZETT|

Mérhetetlenül idegesített, hogy azt hitted, kapcsolatban kell lenned velem

Mavis

Az előtérben Grangerrel elváltak útjaink. Ő egy titkos bejáratnak tűnő ajtón ment be egy zajos, ünnepélyesen kivilágított terembe, én pedig az előcsarnok közepén csoportosuló elsősökhöz csatlakoztam.

Egy fiú állt velünk szemben (nem fogok férfiként hivatkozni egy nálam maximum egy évvel idősebb srácra, még akkor sem, ha lerítt róla, hogy tanár), az ilyenkor szokásos üdvözlő beszédet darálta.

- ... a Griffendél, a Hollóhát, a Hugrabug és a Mardekár. A griffendélesek bátrak, a hollóhátasok eszesek, a hugrabugosok jámborak, a mardekárosok ravaszak. A Teszlek Süveg tudni fogja, melyik tulajdonság dominál a legjobban önökben, és ez alapján beosztja magukat a négy ház valamelyikébe. Ne aggódjanak, a Süveg figyelembe veszi azt is, mit szeretnének.

- Tényleg? – csúszott ki a számon a kérdés. Persze, nyilván a Mardekárba vágytam Perselus miatt, de őszintén, ki hinne el akkora marhaságot, hogy a beosztásba van beleszólásunk? – Merész ezt mondani az elsősöknek, nem gondolja?

A fiú félmosollyal az arcán mért végig.

- Mavis White, ha jól sejtem.

- Harry Potter. – Végre leesett, miért tűnt olyan ismerősnek. Smaragdzöld szempár, borzas, barna haj, szemüveg az orra hegyén, villám alakú sebhely a homlokán. Ezt az arcot láttam anya varázsvilági újságjaiban a legtöbbször. – A híres Harry Potter. Bevallom, meglep, hogy azok után, amit véghezvitt, egyszerű tanárnak állt.

- A tanári állást nevezheti egyszerűnek, de a Roxfort nem egy átlagos iskola, Miss White. Számomra megtisztelő, hogy a tanulmányaim befejeztével tanárként térhettem ide vissza.

- Aha, értem – bólintottam, csúfondáros mosolyra húzva a számat. Meglepetésemre ez hangos nevetésre késztette Pottert.

- Le sem tagadhatná, hogy ismeri Piton professzort – nyögte ki nagy nehezen, de nem fejtette ki bővebben, mire gondol. Inkább intett nekünk. – Jöjjenek. Minél hamarabb túlesnek a beosztáson, annál hamarabb kezdhetik élvezni az első roxforti vacsorájukat.

Potter kitárt egy hatalmas, fából és fémből eszkábált ajtót. Odabiccentett az ajtóban álló vörös hajú fiúnak (ahogy Granger és Potter, ő sem tűnt tizennyolcnál többnek), aztán beterelt minket.

A terem, ahová beléptünk, hatalmas volt. Négy hosszú asztal állt benne, meg egy ezekre merőleges tanári asztal. A diákok asztalai és a tanári asztal közé egy széket helyeztek, rajta egy ócska, jobb napokat is látott süveg foglalt helyet. A mennyezetet elvarázsolták: olyan volt, mintha a szabad ég alatt lennénk. Egy pillanatra eltátottam a számat, de mivel feltűnt, hogy az elsősök sincsenek ennyire meglepve, mint én, inkább jobbra-balra fordítottam a fejem, szemügyre véve a díszbe öltöztetett terem minden négyzetméterét. Halley vadul integetett, amikor (ezek szerint) a Mardekár asztaltársasága került a látóterembe. Vincent is felemelte a kezét, mire rájuk mosolyogtam, és követtem az elsősöket a terem közepe felé.

Tekintetem a tanári asztalra tévedt. A Teszlek Süveg mellett egy ősz hajú, szigorú külsejű nő állt; minden bizonnyal ő az igazgatónő. Egyetlen pillantásával elérte, hogy a teremben néma csend legyen. Hát igen, egyértelmű, hogy nem az elsősök hozták lázba a többi diákot, hanem én. Tudtam, hogy ez lesz...

Az asztal jobb szélen kimaradt egy szék; vagy Potter vagy az ajtóban ácsorgó srác helye lehetett. Mellette az óriás foglalt el (véleményem szerint legalábbis) minimum két helyet. Izgatottan fészkelődött, és bátorító mosolyt küldött az elsősök felé. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Igazán szeretetreméltó figura.