A piszkos szépség

34.

Teltek a napok, hetek és csak hidegebbnek éreztem a szobát nélküle...Max a maga módján eléggé megnőtt már amennyire egy corgi meg tud nőni. Kora reggel vittem sétálni és késő este is kimozdultunk még akkor is, amikor már az idő lehűlt. Az órák számomra már egybemosódtak nem volt olyan, hogy 10-re legyél otthon, mert Roxi azt mondta hanem csak tengtünk-lengtünk a kis pajtással. Mikor már éreztem, hogy fárad elindultunk hazafelé vagy bedobtam a labda kártyát, hogy ne kelljen hazamennünk. Ekkor még egy jó fél órát bírt Max és ott voltunk, hogy hajnali két óra. Max nem volt nagytestű kutya egy nagyobb táskába befért kényelmesen és este, ha vittem magammal egy ilyen táskát neki már nem kellett hazatotyognia és egy plusz megkönnyebbülésnek éreztem, hogy a hátamra kaptam a kutyát. Az apró szuszogásai meg tudtak nyugtatni még a legvészesebb időkben is. Pontosan nem értettem miért maradunk estébe nyúlóan kint a sötét utcákon de egy dolog lüktetett bennem. Mindenhol csak ne otthon. Ott mindennek olyan illata volt, mint neki de ő nem volt ott és kínzásnak éreztem ezt. Ott volt velem, de mégse. Max is érezhette a távollétét mintha őt is megváltoztatta volna. Ha hagyott is maga után üzenetet az is a kukában landolt. Gyötört a látványa és már az ágyunkban sem tudtam megmaradni. Kiköltöztem egyik napról a másikra a kanapéra. Szívszorító volt. Kicsit olyan érzésem támadt ilyenkor mintha meghalnék belül. És itt nem a holmi gyors halálra gondolok hanem a lassú önmegemésztő folyamatra, mikor rohadsz belül ez lenne ennek a pontos  megfogalmazása.

Hazaértünk háromra Max mélyen szundikált a táskában én meg próbáltam a lehető leghalkabban bemenni az egyébként kivilágított lakásba. Elfelejtettem volna lekapcsolni? Amint beléptem Roxit pillantottam meg egy csésze kávéval a kezében. Ideges. Az ujjai doboltak a konyhapulton. A kimerültség szinte már üvöltött róla és ekkor rám meredt. Megijedtem. Max is felébredt, mert egy picit nekidőltem az ajtónak. Levettem a táskát és utat engedtem a kutyának. Ahogy örült hát azt szavakba se lehet önteni mintha csak egy éve lett volna, hogy Roxival találkozott pedig csak egy pár hónapról volt szó. Roxi felkapta és magához ölelte. Azt éreztem hirtelen, hogy már csak az a kis eb tart minket együtt, ha ő nem lenne mi sem lennénk. Letette a földre és már ment is a kis ágyába vidáman. 

- Rég láttalak.

Megint azt a görcsöt éreztem a gyomromban ami csak szorít és szorít. Nem tudom mióta nem láthattuk egymást. Megváltozott a munkarendje és utána, mikor Max hozzám került azóta.

- Hiányoztál.

Még mindig csend volt a részemről. Remegett minden tagom csakis kizárólag azért, hogy végre hozzáérjek. Kellett nekem egy forró ölelés. A legforróbb. Az amelyikből halandó ember nem tudna kiszabadulni. De nem tudtam mozdulni csak álltam. 

- Tudod emlékszem arra az időre mikor megláttál és a nyakamba ugrottál...Hiányzik.

Nekem is hiányzik és minden perccel csak rosszabb lesz most, hogy így itt állsz előttem, de nem tudom már hogyan kéne hozzád érjek. Azaz ölelés olyan legyen, mint egy baráté vagy mintha lett volna köztünk valami?

- Meddig fogsz csöndben ácsorogni ott?
- Menj aludni, fáradt vagy és én is.
- Szóval elküldesz végre láthatlak és lepattintasz. Remek!
- Nem én döntöttem úgy, hogy mostantól nincs hozzád kedvem.
- Ezek szerint szerinted erről szól ez az egész.
- Miről másról szólna hónapok óta nekem már csak egy gondolat vagy semmi több.
- Értem csak egy gondolat...mesélj, hogy hívják a lányt?
- Milyen lányt?
- Aki miatt én már csak egy gondolat vagyok.
- Magány és fájdalom. Imádom mindkettőt.

A poharat hangos csattanással letette a pultra mire megint megrezzentem. Mióta csendes lett a ház azóta érzékenyen reagáltam az éles hangokra szinte megijedtem tőlük. 

- Egész hétre szabadságot veszek ki. Alszol velem?

Összezavarodva pillantottam bele a barna íriszbe. Vele akartam lenni és most itt volt rá az esély. A pillanat hevében leültem a padlóra és elsírtam magamat, mint egy kisgyerek. Az ölelő karjai egy szempillantás alatt ott termettek és megtaláltam újra azt a kis barlangot ahová, ha szomorú vagyok elbújhatok. Szorosan odabújtam hozzá és végre érezhettem az illatát. Biztonságban éreztem magamat és ahogy az ujjai fel és le cirógatták a hátamat az összes görcs a gyomromból eltűnt mintha nem is lettek volna. Varázslatos érzés volt. Eszembe jutott mikor először ölelt meg akkor se voltam a legboldogabb de ő megölelt és hajlandó volt velem órákon át ott ülni és csak ölelni. Talán ez volt az egyik ok amiatt beleszerettem. Jóban és rosszban mindig itt volt nekem, meghallgatott és bár néha eltűnt mindig visszajött hozzám. Végül annyira odabújtam hozzá, hogy hagyta, hogy az ölébe másszak. Kis majomként csimpaszkodtam rá és ekkor felállt velem együtt mire megremegtem. Megsimogatott és elvitt a hálóig ahol aztán átmásztam a pizsimbe és ő is. Befeküdt az ágyba és látta ahogy hezitálva ácsorgok a helyemnél. Egy apró mosoly kúszott a szájára és finoman behúzott maga mellé. Ő nagyon hamar elszundított mondjuk nem csodáltam mostanában rengeteget dolgozott. Még egy ideig fent voltam és néztem ahogy szuszog és néha még horkol is egy nagyot. Max tipegett be mikor Roxit figyeltem és felugrott hozzánk. Megnyalta a kezemet és a lábunknál elhelyezkedett. Hirtelen egy nagyon jó érzés fogott el és végül el is aludtam.