Kata

6. Csodatévő buborékfújó

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Szőke volt, kékszemű, a világ érdekes dolgai felé forduló. Szerette az eget, mert nagy volt, végtelen és messze-messze be lehetett látni. A legtöbbször felhőcsónakok is úszkáltak benne, ki-ki a maga kikötőjét keresve.

Egyszer ez a kisfiú gondolt egyet: elmegy világot látni. Megkeresi a tenger végét, a nagy kikötőt, ahonnan a vándor felhők indulnak.

Becsomagolt a macis hátizsákjába. Tett magának csokis kekszet, hátha a hosszú út alatt megéhezik. Elrakta az alvósmaciját, hogy legyen társa a nagy kalandban. Valamint kezébe vette a sokoldalú buborékfújóját. Így indult útnak.

Átküzdte magát a Végeláthatatlan Sivatagon. Itt a királyok homokvárakban laknak, homok süteményt sütnek a homokpékségekben a pékek és homoklisztet őröl a homokmalom.

Hátas pillangón vágtatott át a Füves Réten, méhecske hercegek társaságában, akik tulipánkastélyokban laktak. Velük szárnyalt még két veréb is, akikkel a kisfiú jó barátságot kötött.

Átkelt a Kék Tengeren molnárka húzta hajóján. Megosztotta csokis kekszét a vízben élő aranyhalakkal, akik cserébe megkínálták moszatlekvárjukkal. A vízen tükröződtek ugyan a felhőbárkák, de a kisfiú sehogy sem tudta elkapni őket.

A Sűrű Sötét Erdő békés lakóinak segítségével megmászta a világ legmagasabb fáját, de még annak a csúcsáról sem érte el az ég végtelen vizét. Ám ez az út sem volt hiába, mivel az erdő lakói megkínálták kedvenc ételükkel, a cseresznyetortával.

A Sűrű Sötét Erdőt maga mögött hagyva elérte a Senki Földjét. Itt a fű helyett moha nőtt, s a nap sem sütött olyan fényesen. Onnan túl már az idegenek birodalma húzódott, ahol még sohasem járt a kisfiú.

Letelepedett a földre és kibontotta mackós hátizsákját. A keksze elfogyott, már el is fáradt, sőt elfelejtett váltás zoknit csomagolni magának. Igazából nem is annyira szeretne eljutni abba a messzi-messzi kikötőbe. Szívesebben aludna egyet az ágyikójában.

Elővette a buborékfújóját és hatalmas buborékokat teremtett az egyszerű szappanos vízből. Csak fújta, fújta, csinálta a buborékokat: kicsit, nagyot, kereket, oválist, szivárványszínűt, sokáig élőt, hamar kipukkanót.

Ezek a buborékok szárnyra kaptak, és repültek vissza a kisfiú hazájába, ahol a kis vándor édesanyja elkapdosta őket. Megértette gyermeke üzenetét, s útra kelt, hogy hazahozza elcsatangolt kisfiát.

Elsétált a homokozó mellett, átkelt a füves udvaron, megkerülte a halastavat, elhaladt a magas cseresznyefák mellett és odaért gyermekéhez a kert végében a kerítés mellé. Ölbe vette a kisfiút, puszit nyomott a homlokára, majd visszavitte a házba lefektetni.

Így ért véget a kisfiú varázslatos utazása a felhőhajók távoli kikötőjéhez. Ha téged is érdekel, hogy honnan indulnak a fehér hajók útjukra, pakolj be a hátiszákodba, de ne feledd a váltás zokni mellé a buborékfújót is eltenni, anélkül nem tudnál üzenni anyukádnak, ha elfáradtál.