Kata

5. Egy gyertya, hogy hazataláljatok

Több száz gyertya ég körös-körül a temetőben, kísérteties fényükkel továbbfokozva a sajátos hangulatot. Szinte minden ember mást mond, mikor megkérdezik tőle, hogy miért gyújt gyertyát mindenszentek estéjén.

- Segít nekik elérni az üdvösséget.

- A szeretetem melegségét fejezi ki.

- Szép hagyomány.

- Nem tudom, csak úgy megszokásból.

Szerintem azért kell gyertyát gyújtani, hogy az elhunyt lelke felmelegedhessen és hazataláljon a szeretteihez. Nekik ennél nem kell több.

Az idei különösen hideg november elseje. A Nap hamar lement, a Hold azonban még váratott magára, nem kell fel az éjszaka kóborlóknak világítani.

Kicsi korom óta járok a temetőbe mindenszentekkor gyertyát gyújtani. Szép hagyománynak tartom, idén sem volt ez másként. Ám mikor indultam haza, megakadt a szemem a temető kaputól nem messze magasodó emlékművön. Még sohasem néztem meg közelebbről. A többi sírral ellentétben sötét volt, egy gyertya sem égett rajta.

Zsebemből előhalásztam egy gyufát, annak fényénél próbáltam kibetűzni a rideg kőbe vésett feliratot.

„Emlékül azon magyar katonák emlékére, akik az I. világháborúban vesztették életüket. A haza védelméért haltak meg, testük..."

Elfújtam a gyufát, nehogy megégesse az ujjamat. Újat gyújtottam.

„... testük tömegsírba került a hazán kívül. „

„ Jó a hazáért meghalni..."

Újabb gyufát gyújtottam.

„Jó, ha az embernek van hazája, amiért meghalhat."

A táskámból elővettem egy aprócska mécsest. Meggyújtottam és letettem az emlékműre. Fénye megvilágított egy összeszáradt koszorút, néhány hasznavehetetlen mécsest. Egy megfakult fekete szalag mögött neveket is találtam a hideg kőbe vésve. Eltűntek, akik sohasem kerültek elő. Tömegsírban fekszenek, távol az otthonuktól, amiért meghaltak.

Gyulai Antal az első név. Magam előtt látom a magas, robosztus külsejű férfit. Fekete hajába ősz tincseket csempészett a háborút megelőző feszültség. Két kisfia volt, akiket hátrahagyott. Az idősebb megfogta apja vézna táskáját, míg az felvette kopott kabátját, akkor utoljára. A nagyobbikkal ellentétben a fiatal sírt. Anyja ölébe hajtotta fekete fejét, ami nagyon hasonlított az apjáéra. Gyulainé nem sírt. Csak ült és simogatta kisfia fejét.

- Nem lesz semmi baj – mondogatta.

A vízió szertefoszlik, ujjaimat a következő néven húzom végig.

Holló Lajos. Fiatal fiú képe rémlik fel előttem, aki szeretett élni. Mindig egy széles mosoly terült el ráncnélküli, barna arcán. Talán akkor is mosolygott, mikor egy golyó belökte abba a névnélküli tömegsírba. Gyújtok egy gyertyát Lajosnak, hogy hazataláljon. Odaálljon sok szerelme közül a legkedvesebbnek az ablaka alá, mint azon a puskaporos éjjelen, mikor el kellett búcsúznia, örökre.

A következő gyertyám ifjabb Sümegi Józsefért ég. Nem csak a neve egyezett meg az apjáéval, hanem a külseje is. Rakoncátlan, göndör tincsei folyton a szemébe lógtak. Okos fiú volt, sokat olvasott. Talán azt is tudta mért háborúzik, mért esik el egy idegen országban.

Több mécses már nem fért ki az emlékmű vékony peremére. Minden katonáért gyújtottam egy lángot. Fényesen ragyognak, mert messziről kell hazajönniük. Most ez a kőtömb a legfényesebb az egész temetőben, de ez így is van rendjén. Aki a háborúban halt meg, megérdemli, hogy fényárban térjen haza abba a szabad országba, amiért küzdött.