Just A Smile, Please! [TaeGi FF.]

>>Fourth<<

– És... Kész! Ez volt az utolsó doboz. – sóhajtott fel megkönnyebbülten az idősebb testvér, miután letették Geum-Jae hálószobájának padlójára az utolsó karton dobozt, ami az autó előtt várt rájuk. Lassan már egy óra is eltelt, mióta elkezdték behordani a cuccaikat, viszont a legtöbb dobozt két személlyel lehetett csak behozni, olyannyira nehezek voltak, s mikor az emeletre kellett azokat vonszolni, majd' leszakadt a karjuk. YoonGi fáradtan foglalt helyet testvére francia ágyán, ami ugyanolyan kényelmes volt, mint a sajátja, s úgy érezte, mintha egy fehér, puha bárányfelhőre ült volna rá. Telefonját előhalászta farzsebéből, hogy megnézhesse az időt, hiszen már reggel óta talpon voltak, az alacsony fiú pedig már fáradni kezdett, hiába aludt a kocsiban utazáskor.

Kíváncsian pillantott a képernyőre, ami tudatta vele, lassan délután négy órává válik az idő, mire hangosan felsóhajtva, dobta telefonját maga elé. Reggel hat óta fent voltak a fiúk, hiszen már akkor beviharzott a szobájukba az édesanyjuk, mondván, hogy gyorsan készülődjenek össze, mivel lassan megérkezik HyungMin, ami azt jelenti, be kell pakolni a cuccaikat a kocsiba. Alig volt negyed órájuk elkészülni, ami elég necces volt, főleg úgy, hogy egyszerre kellett végre hajtaniuk a rutinjukat, ráadásul utána a maradék tárgyaikat, amik nem kerültek bele a dobozokba, azokat is el kellett pakolni. Azután pedig a lehető leggyorsabban megreggeliztek, viszont YoonGi csupán egy kis szendvicset tudott leerőszakolni a torkán, s azóta egy falatot sem evett.

– Fiúk, készítettem egy kis limonádét, gondoltam hátha felfrissít. – hallották meg hirtelen, a szobába belépő, édesanyjuk lágy hangját, ahogyan egy kis tálcával a kezében, szelíden mosolygott fiaira. A tálcán három, teletöltött üveg pohárral egyensúlyozott, majd az idősebb íróasztalára rakta le az ezüst színű eszközt. Geum-Jae azonnal felállt, s kezébe véve az egyik poharat, amiből egy zöld, kaktuszos szívószál lógott kifelé, ajkai közé vette, hogy lehűtse kiszáradt torkát.

– Nah, és... Hogy tetszik nektek a ház? HyungMinnal már hónapok óta készültünk arra, hogy egy szép kis otthonos, családi házba költözhessünk, mert ugyebár eredetileg nem volt berendezve semmi. – az asszony lassan helyet foglalt kisebb fia mellett, s a tinédzser combjára téve vékony ujjait, pillantott a menta arcára, mert leginkább az Ő véleményére volt kíváncsi, hiszen mióta beléptek ide, arckifejezéséről semmit sem tudott elolvasni, ellentétben az egyetemistával, aki csillogó szemekkel mérte végig újdonsült otthonát.
– Csodás. – szólalt meg először az egyetemista fiú, és vidáman mosolyogva, ugrott ágyára, s simított annak takarójára, hiszen még mindig nem hitte el, hogy ez a csodálatos, modern ház az övéké ezentúl.
– Az. – szólalt meg hosszas hallgatás után a fiatalabb is, és egy apró biccentéssel tudatta, egyetért bátyjával. HaYoon ajkaira egy erőltetett, hamis mosoly kúszott, mikor meghallotta gyermeke érzelemmentes hangját, ahogyan a semmit fürkészve, üres tekintettel merengett el, s tudta, hiába igyekezetének, lehet bármilyen tökéletes az új lakásuk, legszívesebben ugyanabban a régi, földszinti kis házban tengetné mindennapjait, lehetne az akár egy öreg, omladozó viskó is. Viszont mielőtt újból megszólalt volna, hirtelen erős köhögés tört fel torkából, s szája elé kapott, hogy ezzel is tompítsa hangját, mire a két fiú ijedten kapta tekintetét a nőre.

– Anya, mondd, hogy nem felejtetted el megint a gyógyszereidet bevenni reggel! – ugrott azonnal Geum-Jae, s feltette a kérdést, pedig jól tudta, anyja ismét elfelejtette a gyógyszer bevitelt, valószínűleg a nagy sietség miatt.
– Gyere, segítek. Tudod, hogy ezzel nem lehet szórakozni. – miután HaYoon egy aprót bólintott, Jae sóhajtva állt fel mellőle, s a poharat YoonGi kezébe nyomva, segített felállni világra hozójának, néhány pillanattal később pedig hallotta, ahogyan lesétáltak a lépcsőn. A menta hajú is nagyon aggódott és megijedt, mikor meghallotta a nő erőteljes köhögését, de mielőtt reagálhatott volna, az idősebb leintette, hogy ezt most megoldja Ő, hiszen hétköznap neki kellett mindig ügyelnie rá, mert akkor az idősebb nem tartózkodott otthon.