Just A Smile, Please! [TaeGi FF.]

>>Third<<

- Ugyan, ne butáskodj, YoonGi! Tavasszal lesz az esküvő, ami hiába tűnik hosszú időnek, gyorsan el fog telni. Addig pedig jobb, ha előre megszokjuk és megszeretjük egymást. Bár én már most is szeretlek! - HoSeok kisgyermekek módjára ragadta meg a fiatalabb karját, majd kezdte azt lóbálni, miközben lebiggyesztett ajkakkal válaszolt a fiú megszólalására, miszerint még nem számítanak testvéreknek, de a végén már egy vidám mosollyal pillantott a fiúra, aki erre csupán a szemeit forgatva, kezdte lehámozni az idősebb ujjait, saját karjáról.
- Perverz barom... - mormogta orra alatt a menta hajú, miközben néhány lépést hátrálva, indult meg testvére felé, aki az utánfutóról lassan emelte le a dobozokat, s tette le a földre, de persze vigyázott, hogy amin jelezték, törékeny tárgy is van benne, ne sérüljön meg.
- Én is szeretlek, öcskös. - zárkózott fel YoonGihoz a magas fiú, ajkain egy levakarhatatlan, boldog mosollyal, aki bevallotta magának, élvezte a civakodást és a szívatást a kisebbel, mert ezek a normális testvérek mindennapjaiban természetesek voltak. Tudta, hogy a fiú nagyon is visszahúzódó, szégyenlős típus, aki szereti az embereket elkerülni nagy ívből, és inkább egyedül, a saját kis világában szeret meghúzódni, hiszen ezt már a pár heti találkozások alatt könnyedén megállapíthatta. Akárhova mentek, avagy találkoztak, mindig láthatóan feszengve várta, hogy haza mehessen, vagy legalábbis ne velük kelljen egy helyen lennie, beszélni csak akkor beszélt, ha muszáj volt hangot adjon, de általában inkább csak bólintott, hümmögött, avagy a fejét rázta, a szem kontaktust még csak felvenni is nehéz küldetés volt, nemhogy fenntartani, hiszen azonnal elkapta a tekintetét, és legtöbbször csak a testvére közelében érezte magát "biztonságban", vagy pedig elvonult, ha tehette. Tudta, hogy nem nagyon fogadja el a történteket, de Ő törekedett arra, hogy ha nem is testvéri, legalább egy jó baráti viszonyt fel tudjon építeni vele, mert a vörös őszintén kedvelte a két fiút, és nem csak elviselte őket.

Nekik is volt egy nehezebb korszak az életükben, hiszen édesanyjuk egy daganatos betegségnek köszönhetően, már eltávozott az élők sorából, de nekik nem volt ez egy akkora trauma, mint amennyire a Min családnak, amikor elhunyt az édesapa, hiszen akkor még a gyerekek fiatalok voltak, HoSeok még óvodába járt, kiscsoportosként, míg a nővére alsósként tanult az általános iskolában, de már előtte alig látták az asszonyt, hiszen a kórházban ápolták lassan két éve. Sírni sírtak, amikor kiderült, hogy anyukájuk feladta a harcot, főleg a férfi, akire így rámaradt a kettő kisgyermek, ráadásul elhunyt a felesége, akit akkor mindennél jobban szeretett. A gyerekek körülbelül egy hónappal később egészen hozzá szoktak ahhoz, hogy már nem járnak be hetente az asszonyhoz a kórházba, és elfogadták a tényt, meghalt, hiszen nem ismerték annyira, legfőképpen a fiú, ráadásul a két kis fiatal még nem foghatta fel, milyen is az a bizonyos halál, de az apuka már nem volt ilyen szerencsés. Körülbelül egy évbe tartott az, hogy nagyjából feldolgozza szerelme halálát, ez alatt az idő alatt pszichológushoz is járni kezdett, mivel a gyász, és a nyakába hulló, sok stressz alatt lassan összerogyott, és már csak vonszolta magát. De lassan az egész család felépült, majd a férfi találkozott négy évvel ezelőtt, a szintén férj nélkül maradt, megözvegyült nővel, azóta pedig már teljesen kiegyensúlyozott, boldog emberként éli az életét, új szerelmével az oldalán. Hogy érzett-e bűntudatot, mikor szerelmes lett? Az elején talán igen, ahogyan az asszony is. Mindketten úgy érezték, hogy elárulták volt párjukat, illetve gyermekeiket, amiért egymásba szerettek, de eme érzés gyorsan elszállt. Az édesanya talán azért, mert tudta, férje boldog lenne és büszke, ha látná, felesége tovább lépett rajta és erős maradt, hiszen nála kedvesebb, törődőbb és megértőbb emberrel soha az életében nem fog találkozni, MinHo egy kész főnyeremény volt. De az a korszak elmúlt, fel kellett fognia, férje már nincs többé mellette.
HyungMin pedig elméletileg már fel volt készítve arra, hogy felesége nem fog tudni megküzdeni a rákkal, hiába műtötték meg, túl késő volt a beavatkozás. Az anyuka pedig még utolsó heteiben, egyszer megkérte férjét, ez alkalommal a gyerekek nélkül látogassa meg őt, mert szeretne beszélni vele négyszemközt. Aznap éjjel pedig a férfi keservesen zokogva ült be a volán mögé, fejét a kormányra hajtva, amikor kilépett az épület ajtaján. Hosszú, órákig tartó beszélgetést folytattak le feleségével, aki saját maga akarta megmondani, nincs sok esélye arra, hogy ezt a hónapot még kibírja a szervezete, mert a daganat, mikor felvette vele a harcot, erősebbnek bizonyult. De nem ez volt a fő ok, amiért egyedül akart vele beszélni. Hanem a halála utáni történtekről, röviden tömören azt ecsetelte neki a hölgy, hogy a halála után nagyon örülne neki, ha találna egy személyt, aki nem az ő helyettese lenne, hanem egy olyas valakit, aki megérdemli azt, hogy egy olyan csodálatos család tagja legyen, mint az övé, egy olyan nőt, akit szintén szeretne, s Ő viszont szeretné a férfit, és a gyerekeket, őszintén. Ne egy helyettesítőt lásson benne, hanem egy második esélyt, amit az égiektől kap majd. És végül itt kötöttek ki. A két család egybe kötötte az életét, négy gyermekkel, egy gyönyörű helyen, egy gyönyörű házban. Egy új életet kezdtek, immár együtt.