Csiszolt üveg

IX.

Ezen a csodás hétfői napon is Andorral voltam beosztva, amit egyáltalán nem bántam. Mióta voltam náluk, sokkal több beszédtémánk volt. Ugyebár az anyja, a cicája, lehetőségek, sorsok... Szót ejtettem Rafaelről is, amit igencsak meglepve fogadott a kollégám. Utána meg kiveséztük az embereket, hogy mennyire hülyén vannak összerakva, majdnem olyan elmélyült beszélgetést folytattunk le a világ dolgairól, mint amilyet Rafaellel szoktam. Akinek ma van az első munkanapja. Izgult egy kissé, noha próbálta leplezni, így aztán kíváncsi voltam, hogy milyen élményekkel tér haza. Hamarabb akartam hazaérni, mint ő, hogy tudjak neki valami kaját készíteni, ám úgy tűnt, hogy pont ma kell plusz egy órát bent maradni.

- Tia, ne haragudj, tudom, hogy nemsoká mész, de... Akartam tőled kérdezni valamit. - jött oda hozzám Andor az öltözőben, miközben én már a táskámat vettem fel.

- Mondd csak, nem sietek sehova. - mosolyogtam rá, miközben felé fordultam. Persze hogy nem sietek, Rafael valószínűleg már régen otthon van. Andor pedig a maga kis száznyolcvanhat centijével összehúzta magát. Érdekesen festett, és bár sejtettem, hogy valami olyat akar mondani, amire már régóta készül, inkább nem szóltam semmit, vártam, hogy folytassa.

- Nos... Én... Régóta szeretném megkérdezni, hogy... Eljönnél velem egy randira? - nézett a szemembe, miközben elhadarta a kérdést. Egyik oldalt meglepődtem, a másik oldalt pedig minden második regényben ez van, igazán kiszámítható. A kérdést hosszas csend követte, miközben én malmoztam az ujjammal. Most erre mit mondjak? Helyes fiú, meg kedvelem is, sőt. Örültem a kérdésének, kifejezetten. Mégsem éreztem úgy, hogy most kellene kipirult arccal bólogatnom. Szívesen mentem volna vele, valami mégis visszatartott.

- Izé... - pislogtam. Közben az idő telt, és minél többet vártam, annál kínosabb volt az egész szituáció - Én... Nem tudom. - mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott - Lehetne, hogy alszunk rá egyet? Úgyis megvan a számod, érted... - mosolyogtam rá, próbálva menteni a menthetőt. Tehát Andort, a szituációt, és még magamat is. A fiú visszamosolygott, de látszott rajta, hogy ezt már egy kész nemnek veszi.

- Persze... - bólintott, aztán visszabattyogott az előtérbe. Én meg ott álltam, hogy miért kell minden barátságnak így végződnie.

- Megjöttem! - kiáltotta Rafael, mikor hazaért. Én a nappaliban kirakósoztam. Ezúttal a Sydney-i Operaházat.

- Szia! - mosolyogtam fel rá. Boldognak tűnt, csillogó szemekkel szaladt oda hozzám, és huppant le mellém a kanapéra - Mesélj, milyen volt az első nap?

- Whoah, ne is mondd! - kezdett el dobolni a lábával - A hely, amit takarítani kell, hatalmas, és vagyunk rá heten, de egészen el lehet vele lenni. A főnök nem egy gyökér, úgy fest ez egy igazi, bejelentett, abszolút nem maszek munka! - vigyorgott. Megértettem az örömét. Rafael élete erősen felfelé ívelt, és én nem is akartam, hogy ez változzon - Van egy nagyon jó fej srác, azonnal egy hullámhosszon voltunk, meg van egy idős pasas, aki a nagyapám lehetne, de hatalmas forma! És ott van az a lány... Lili. - mesélte átszellemülten - Nagyon kedves, egyidős velem. - mosolygott - Persze, tudom, hogy egy nap után nem lehet ezt mondani, de ha továbbra is vele dolgozok majd, tuti, hogy bele fogok habarodni. - támasztotta meg a fejét a kis asztalon, észre sem véve, hogy az egyik puzzle darabra könyökölt. Örömmel konstatáltam, hogy ez nem az a sztori, ahol az összeköltözött lány meg a srác egymásba szeret, így mosolyogva vettem elő a telefonom, és csak annyit írtam Andornak, hogy "Igen". Ezután csak hallgattam, ahogyan Rafael meséli, milyen irodák vannak, milyen menő cuccokkal kell takarítani, és ha az ember nem tudná, hogy dolgozni volt, azt hiszi, hogy a vidámparkból jött. Imádom, ez a spanyol kölyök mindenben meglátja a jót, és a legjobb az egészben, hogy átragasztja rám is. Hirtelen nem is bántam, hogy nemsoká randira megyek.

Lefekvés előtt még rápillantottam a telefonomra (hajrá egészséges életmód), és kikerekedett szemmel néztem azt a tizenkét üzenetet, ami Andortól jött. "Mármint olyan igen? Mozi? Vagy esetleg csak egy séta? Nézd, vannak itt filmek, amiket jónak találtam". És mindet egyesével belinkelte. Én pedig nekiálltam mindet meglesni. Végül egy vígjátékra esett a választásom, aminek a címét le is írtam a fiúnak. Nem túlzok, kilenc másodpercen belül jött a válasz: "Péntek 18:45?" Én pedig csak annyit írtam, hogy "jó", két percen belül már megvoltak a jegyek. Vajon mióta készülhet erre? Mosolyogva tettem le a telefont az asztalomra, és a sötétben a plafonra emeltem a tekintetem - nem láttam semmit, természetesen, de jó volt azt bámulni, miközben a gondolataim cikáztak. Megyek randira! Mikor is voltam utoljára? Valami három és fél éve? Vicces volt, az egy parkban esett meg. Ott találkoztunk először, ezért Ő úgy döntött, hogy oda szervezi az első randit is. Amikor elsőnek találkoztunk, véletlenszerűen ütközünk egymásba. Én mindent beleadva készültem az érettségire, így könyvekkel szórtam tele az egész padot, amit elfoglaltam. Ő meg kutyát sétáltatott, és mivel aznap suliból jöttem, a kutyus (Bohóc) kiszagolta a szendvicsem maradékát, így nagy hévvel ugrott fel a padra, rá a könyveimre. Lénárt egészen elhűlt, amikor ezt meglátta, és sűrű bocsánatkérések közepette lerángatta Bohócot a táskámról.

- Ne haragudj, néha elég önfejű. - vakarta a tarkóját zavartan.

- Semmi baj. - toltam fel a szemüvegem - Igaza van. - vettem ki a szendvicset, és kicsomagoltam - Szabad? - néztem fel a fiúra, mire ő csak bólintott.

- Ha neked nem kell, akkor jó. - a kutyus mohón kapta ki a kezemből az akkor már maximum négy falatnyi tízóraimat, és azonnal habzsolni kezdte.

- Mit csinálsz, ha szabad kérdeznem? - próbált belelesni a könyvembe - Ritkán látni, hogy valaki ennyire szereti papírral körbevenni magát. Valami interjúra készülsz?

- Ennyire idősnek nézek ki? - nevettem fel, és egy kissé elhúztam a hajam az arcomból. Közben Bohóc végzett a szendviccsel, és érdeklődve szagolta a padot és környékét - Érettségire készülök. - mosolyogtam rá fáradtan.

- Uhh. Azz... Kellemes. - húzta el a száját - Bohóc, nem szabad! - húzta vissza az állatot, amikor az ismét készült a könyveimre vetni magát.

- Bohóc? Ez a kutyád neve? - szaladt fel a szemöldököm egy mosoly kíséretében.

- Igen. Tökre ráillik, nem? - nyöszörögte, miközben próbálta úgy terelgetni a kutyát, hogy ne tudjon felugrani hozzám. Mielőtt viszont válaszolhattam volna, folytatta - Ne haragudj, de szerintem hagyunk tanulni. Én legalábbis, Bohóc nagyon nem akar. - tartotta vissza a méretes ebet, mire csak nevetve bólintottam.

- Persze, menjetek csak. Ezekre a papírkötegekre nekem még egy darabig szükségem van. - paskoltam meg a matek feladatgyűjteményemet. A fiú intett egyet, majd visszairányította Bohócot az útra, és kocogtak tovább. Akkor én ezt úgy fogtam fel, hogy lett egy aranyos sztorim, amit feldobta a napom, és meg sem fordult a fejemben, hogy én ezt a srácot még látni fogom.

Most meg készülök randizni egy másik fiúval. Elmosolyodtam, és olyan kislányosan belefúrtam a fejemet a párnába. Jól esett belegondolni, hogy lehet nem sokáig leszek egyedül....