Csiszolt üveg

V.

- Nem veszek fel hosszú nadrágot!

- De vedd fel, hogy ne bámuljanak meg az utcán!

- Nem megyek utcára, ha nem viselhetem büszkén a lábaimat!! - dobbantott Rafael, mire a fémszerkezet fáradtan nyekkent egyet. Sóhajtottam. Úgy éreztem magam, mint a friss anyuka, aki még úgy sem tudja megetetni a gyerekét, hogy "itt repül a repülő" játékot játszik vele - különben is nyár van, senkit nem fog zavarni, ha rövidgatyában járkálok! - tetézte.

- Rafael, nem az a baj... - meredtem rá fáradtan, ismét készülve a monológomra, amit ma már legalább négyszer elpapoltam - Csak jó lenne, ha minden baj és feltűnés nélkül mehetnénk le. Nem bámulnának rád árgus szemekkel, és... Jó lenne, ha egy kicsit...

-...normálisnak tűnnék? - fejezte be a mondatomat, mire keserű íz öntötte el a számat - A helyzet az, hogy marhára nem tehetek róla, hogy nem vagyok normális, és ha már így alakult, minek takargassam? Ez van, és kész! Hidd el, tökéletesen tudom, mitől akarsz megvédeni, illetve megóvni saját magadat: a szégyentől! - húzta össze a szemét - Basszus, engem még a süket-némák is kinéztek maguk közül, a lábam miatt! - mutatott rájuk - De tudod mit? Örömmel mutogatom, hogy másnak ilyen nincs, hogy más ilyet csak a filmekben látott, nekem meg itt van. - kocogtatta meg - Szénszálas vádli és sípcsont, rozsdamentes acélrugó boka,  súlymérő van a combomban, és a térdem kilencven fokig ki tud fordulni. Most mondj még valakit, akin ennyi fasza kütyü van egyszerre. Ha más eldicsekedik azzal, hogy laposra vert valakit, és még éltetik is, én miért lennék furcsa, hiszen csak a lábak mellett döntöttem a kerekesszék helyett. - ecsetelte, és bár tudtam, hogy mélységesen igaza van, sajnos a többség ezt nem látta át úgy, ahogyan ő.

- Tudom... És igazad van! - néztem a szemébe - Nagyon is igazad van. Ez az én hibám, mert mindig annyira örültem a jólétemnek, hogy inkább be akartam olvadni a tömegbe, hogy nehogy valakinek szemet szúrjak, hogy aztán elveszítsem mindenemet.

- Szóval azért akarsz a tömegbe olvadni, mert van vesztenivalód. Én meg nem akarok vegyülni, miközben laza négy millió forint van a combomra csatolva. - közölte kíméletlenül. És hogy teljes legyen a megalázásom, még hozzátette - Vagy több. Az alketrész cserét meg a szerelőt nem számoltam bele. - látva, hogy ezzel totálisan megsemmisített, megenyhülve ült le mellém a kanapéra - H... Hé, nem azt mondtam, hogy rossz ember vagy. - tette a vállamra a kezét. Én közben csak malmoztam az ujjaimmal - mint mindig, amikor nem tudok kezelni egy helyzetet.

- Hát akkor? Kinek van igaza? Jelenleg olyan, mintha két szélsőség találkozott volna, és kettőnk közt van az arany középút. Meg a kanapé díszpárnája. - vettem el az említett tárgyat, és belenyomva az államat fürkésztem tovább a fiút. Ő egy bátorító mosolyt küldött felém.

- Te már elkezdted a középutadat. Befogadtál egy hajléktalant. Ami bőven benne van a rizikófaktorban. - szorított egy picit a vállamon, hogy nyomatékosítsa a mondandóját - Nekem is vissza kell fognom magam egy kicsit, mert nem világgá akarom kürtölni, hogy rokkant vagyok. Csak nem szeretném elrejteni. Na meg... - pillantott ki az ablakon - Ha bármi, de tényleg bármi bajt hoznék a fejedre, vagy nem is kell, hogy én hozzam, de tartozok annyival, hogy azt elhárítsam. - nézett mélyen a szemembe. Én meg megtörten álltam a pillantását, hogy ebben a spanyol gyerkőcben még hús-vér lábak nélkül is több becsület van, mint amennyi egy egészséges emberben lehetne. Vagy mint amennyit én valaha láttam. Látva, hogy nem dobott fel igazán, mert a fejemben kattogtak a fogaskerekek a helyes etikáról, filozófiáról meg mindenről, elmosolyodott - Ezekkel a lábakkal nagyobbat rúgok, mint egy kenguru! - pattant fel, és harci pózba állt - Gyorsabb vagyok, mint egy párduc! A fene se tud utolérni! - szaladt egy kört a kanapé körül - Ezeknek a teherbírása bőven meghaladja két felnőtt ember átlagos teljesítményét! Pont én ne tudnám elhárítani a bajt, ha az megtörténne? - mosolygott rám biztatóan - Ne félj élni egy kicsit, vagy ne csak a házban, amikor senki sem lát. Mutasd meg, hogy létezel, hogy nem vagy sorozatgyártmány. Mert igazából senki sem az. Nem csak akkor lehetsz különleges, ha elveszted a tested egy részét, hatalmas botrányokba keveredsz, vagy beállítod az egész életed egy tragédiának, hogy mindenki téged sajnáljon. Figyelj, most őszintén, ismer téged bárki úgy igazán? - hajolt a fejem fölé, szigorú tekintettel vizslatva engem, miközben még mindig a párnát öleltem. A kérdése megfogott, és komolyan elkezdtem gondolkodni.

- Hát... - merengtem - Anyuméknak elég sok mindent el szoktam mondani. Meg a benti kollégámmal is sokat beszélgetünk... - kezdtem bátortalanul.

- Nem, nem, nem, ez egy nagy ostobaság. - intett le, én meg kezdtem azt érezni, hogy megcserélődtek a szerepek - Van olyan személy, aki az összes oldaladat látta már? Aki látott téged reggel, kócos hajjal felkelni, üvöltözni a dühtől, táncolni a ritmusra, merengeni a világ dolgain, hallgatta már bárki, ahogyan átszellemülve beszélsz az álmaidról, vagy éppen zokogsz valami miatt? Van olyan, akinek az összes oldaladat megmutattad már? - hadarta.

- Nem... - ismertem be kelletlenül. És ebbe a körbe anyuék is beletartoztak, mert minden "személyiségemet" ők sem tapasztalták meg. Volt, akinek ezt mutattam, volt, akinek azt.

- Akkor épp az ideje megmutatni magad a nagyvilágnak. - enyhült meg a hangja. Elnevettem magam.

- Te valami motivációs pszichológus voltál, vagy mi? - néztem fel rá, miközben kihúztam magam a párna takarásából. Rafael megvonta a vállát.

- Tudod, a műanyaggyári szalag mellett láttam, és tanultam ezt-azt. - vigyorgott - Na, akkor lekísérhetlek a kisboltba tejfölt venni? - érdeklődött. Nevetve álltam fel a kanapéról.

- Persze. A hosszú nadrágot meg holnap visszaviszem a boltba. Úgyis éjszakás leszek, napközben szabad vagyok.

- Nem kell... Visszavinned. - szólalt meg kissé bátortalanul - Maradjon csak. Jól fog még jönni. - magyarázkodott. Megráztam a fejem.

- Törölközőnek, mi?

- Naná. - vigyorodott el, majd kiléptünk az ajtón. Az utcára lépve beleszagoltam az esti levegőbe, és meg kellett allapítsam, hogy péntek van. A hely visszhangzott a nem messze lévő Csiszolt Üveg vendégeitől, hamis dalolások hallatszottak, meg valami buzdító skandálás, amit nem is akartam tudni, minek, vagy kinek szól.

- Ez abból a szórakozóhelyből jön. - világosított fel Rafael - Egyszer kíváncsiságból elsétáltam arra ilyentájt, és tele van a hely tinikkel, meg alkoholszaggal. A hely neve...

- Csiszolt Üveg Italbár és Kávézó. Tudom. Ott dolgozom. - mosolyogtam rá ravaszul, mire az zavartan felvonta a szemöldökét.

- Én nem becsmérelni akartam a munkahelyed, félre ne érts...

- Semmi baj, tudom, hogy esténként a bár a részeg fiatalok központja. Illetve részeg embereké, mert bőven vannak ott hatvan fölöttiek is. Holnap rám is ez vár.

- Igen?

- Mondtam, hogy holnap éjszakás leszek. Te, mondd, nincs kedved beülni valamire? - jutott eszembe hirtelen, mire Rafael elhúzta a száját.

- Nem hiszem, hogy ilyen módon kellene rám pazarolnod a pénzt... - erre csak legyintettem.

- Nem az a kétezer forint fog megvágni.

- Sosem tudhatod! - nevetett fel, mire mosolyogva intettem neki, hogy induljunk.