Csiszolt üveg

I.

Hűvös eső esett aznap délután. De az az egészen kellemes. Könnyű zápor volt csupán, ami felfrissítette az embert, és még csak nyomot sem hagyott a ruháján. A cipőm halkan kopogott a macskaköves úton, a szemem pedig a közeli fagyis pultot pásztázta, ahol az eladó gyorsan kapkodta befelé a székeket, nehogy azok megázzanak. Ismerős, velem is pont így hordatták befelé a kiülős terasz kellékeit a bárban. Hiába, pultosnak lenni nem egyszerű. Egy esőcsepp esett a szemüvegemre. Elmosolyodtam, hagytam, hogy ott maradjon - még ha kicsit zavart is. Úgyis nemsoká hazaérek, és majd otthon megtörlöm. Mélyen magamba szívtam a friss, párás levegőt, mielőtt beléptem volna a dohos lépcsőházba. A közeli játszótér már kiürült, pedig ennyi kis esőtől a gyerek nemhogy nem ázna meg, hanem még nőne is. De persze ez nem az én dolgom, így már ütöttem volna be a kódot, ha nem akadt volna meg a szemem valamin. Fura alakja volt, és a ház mellett igényesen elhelyezett szemeteszsákok közül kandikált ki. Fém volt, ez elsőre látszott, de valahogy annyira nem oda illett, hogy muszáj volt megnéznem. Ahogy közelebb mentem, kirajzolódott előttem, hogy az nem egy, hanem kettő darab... Valami. Nem tudom. A zsákokból átkozott bűz jött ki, de akkor is érdekelt, hogy mégis mi lehet az. Amikor hozzáértem, kellemesen hűvös volt, azonban az ujjaim alá drótok is kerültek.

- Mi a...? - magam felé húztam a tákolmányt, mire az... Rándult egyet. Nem sokon múlt, hogy el ne sikítsam magam, de akkor már felpattantam, és hátráltam egy lépést, nem törődve azzal, hogy egy pocsojába tacskoltam bele mérnöki pontossággal.

- Au... - szisszent fel, mire a szemeim tágra nyíltak, és nem tudtam, hogy most fussak, vagy ne.

- K... Ki az? - préseltem ki magamból, mire az egyik zsák takarása mögül egy fiú feje bukkant elő.

- Meghúztad a lábamat. - közölte grimaszolva, majd megragadta a fémszerkezetet, maga felé rántotta, mire az kattant egyet - Most már jó. - sóhajtott. Szépen, magyarul beszélt, de valami furcsa akcentusa mégis volt. Engem azonban ez pont nem zavart, hanem rendes idióta ember módjára akadtam ki.

- Az a lábad?! Mind a kettő?! - hüledeztem. Így utólag egyébként egy igazán igényes mérnöki munkának tűnt, de ez a test látványa nélkül, a szemeteszsákok közt megmondhatatlannak tűnt.

- Igen. - közölte mogorván - Mi baj vele? Nekem tetszik. - mozgatta meg a lábait, a fémek pedig finom, olajozott hangon mozdultak meg. Én eddig ilyet csak filmekben láttam, és ez látszólag eléggé kiült az arcomra is, mert a fiú nagyon mogorván nézett rám.

- Én.. Izé... Bocsáss meg! - szabadkoztam - Semmi baj a lábaiddal, csak... - kerestem a szavakat, aztán megadtam magam - Csak én még nem találkoztam ilyennel, és ez a szituáció olyannyira abszurd, mint az oktatásügyi miniszter látványa az iskolapadban, így sajnálatos módon nem tudtam, hogy kellene reagálnom. - nevettem idegesen - Mondd, mit... Mit csinálsz itt? A többi lakó szemete közt... - húztam el a számat, egyúttal pedig ismét leguggoltam, de most a fiú elé, hogy lássam a szemeit is. Ő egy kissé szégyenlős pillantást vetett oldalra, majd morcosan nézett vissza rám.

- Nem látod? Csövelek. - közölte végül. Most erre mit mondjak? Igaza volt. Annak ellenére, hogy a lába úgy tűnt, karban van tartva, a halásznadrágja egyik oldalt fel volt szakadva a varrás mentén, a pólója maszatos volt (és igazán pikáns illatokat árasztott), az arca nyúzottnak tűnt, ázott haja pedig csak rádobott egy lapáttal a tökéletes összképre. Sóhajtottam.

- Látom... De... Ha... Ha gondolod... - haboztam, mire ő érdeklődve szegezte rám a tekintetét - itt lakom a közelben. Gyere fel hozzám, és rendbehozlak. - nyújtottam felé a kezem egy bizalomteljes mosollyal. A fiú nézegette a tenyerem, fontolgatta, végül megszólalt.

- Nem, köszönöm. - sokkal szelídebb volt a hangja, mint az előbb, talán megértette, hogy nem rossz szándékkal vagyok itt.

- De... Itt megázol. Hideg lesz este. Ráadásul a fém errefelé igencsak kelendő... Egész gyorsan elviszik.... - mormogtam az orrom alatt.

- Nem fogják. Tudok vigyázni magamra. - válaszolta, majd felkelt a zsákok mellől, és kiegyenesedett. Jóval magasabb volt nálam, ennek ellenére csak én éreztem úgy, hogy erőfölényben van - mert férfi. De nem volt komolyabban izmos, sőt, igencsak vékony karja volt.

- De... - kezdtem.

- Nincs de! Tudok vigyázni magamra! - vágott a szavamba - Tényleg, világi jó fej dolog tőled, hogy befogadnál, holott a nevemet sem tudod, de nem akarom felborítani senki életét. Két műlábbal. - oltott le egy pillanat alatt, ami pont elég volt nekem ahhoz, hogy elhiggyem (vagy elhitessem magammal), az a helyes, ha én őt most hagyom.

- Nos... Rendben van... - előkaptam egy cetlit a zsebemből, amin még annak a srácnak a száma volt, aki a bárban adta azt nekem. Megfordítottam, és ráfirkantottam a nevem, a házszámom, meg a kapucsengőm - Ha mégis úgy érzed, hogy jó lenne melegben aludni. - nyújtottam felé, és amint kivette a kezemből, és sarkon fordultam, és elindultam be, a házba. Nem vártam köszönömöt, de mégis így éreztem, hogy segítettem valamit. Vagyis nem. Én csak adtam egy esélyt. Amit mindenkinek meg kéne. Függetlenül attól, hogy félünk segíteni. Mert sokszor nem tudjuk, hogy kell. De, én most kifejezetten büszke voltam magamra, így elegáns léptekkel a kapuhoz érve beütöttem a kódot, és eltűntem a lépcsőházban.

A délután többi része teljes lelki nyugalommal telt. Nem éreztem magam tehetetlennek, ráadásul egyik ablakom sem látott rá a kinti szemétlerakóra, így egy idő után teljesen belefeledkeztem a mogyorókrémes palacsintámba és a 3D puzzle-be. Éljen a király hobbi. Egészen fél tizenegyig elvoltam az Eiffel torony miniatűr modelljének összerakásával, végül a második emelet után úgy voltam vele, hogy ott eszi meg a fene, és elvonultam tusolni. A jó meleg víz és gőz körbeölelt, és itt volt először lelkiismeret furdalásom; merthogy az a srác még mindig kint lehet, az eső pedig azóta csak jobban rákezdett. A borult ég miatt még sötétebb volt, mint amilyen lett volna, így amint kijöttem a zuhanyzóból, az ablakhoz lépve tanulmányoztam, mi terül el alattam, nyolc emelettel lejjebb. Teljes csend volt, a közvilágítás fényében csillogott az eső a macskaköves utcán, a szemben lévő bérház földszinti kis Abc ablakán villogott az open/nyitva felirat, de ezt leszámítva aludt minden. Ahogy az ablakra leheltem, egy apró párafolt jelent meg az üvegen. Ennyire lehűlt volna kint a levegő? Hiába nyújtóztam, a fiúra nem volt rálátásom. Már persze, ha ott van még. Szomorúan konstatáltam, hogy ha kint is van, biztos fázik, azonban az eső, és a már felvett csillagos pizsama bőven elég kifogásnak bizonyult ahhoz, hogy ne menjek le ismét a szemétlerakóhoz, így kisebb lelkiismeret furdalás mellett, de elmentem aludni.