UTOLSÓ ECSETVONÁS - tbz milnyu

seven

— Nem, én szeretném, ha miattam jönnél el — hangján egyszerre érződött bizonytalanság és határozottság, s Chanhee kizökkent a kontextusból. Összeráncolta homlokát.

— Tessék? — a rózsaszín hiába gondolkodott, egyszerűen nem tudott kiigazodni Jaehyunon. Miatta?

— Úgy értem... uh, úgy értem nem azért, mert Sunwoo megkért rá, hanem azért, mert én is ott leszek. És örülnék, ha látnálak a pálya szélénél — vakarta meg tarkóját, végre kihasználva, hogy a fiatalabb nem nézelődött, s szemeit kezdte fürkészni. Mind hiába, Chanhee szemei zavarral és kíváncsisággal teliek voltak, Jaehyun arcáról pedig semmit nem lehetett leolvasni. Sunwoo talán már tarkón vágta volna Chanheet amiért ilyen vak volt.

— De a pálya szélénél azok vannak, akik... — a pálya szélénél, a kispad mögött azok voltak, akik együtt jártak valamelyik játékossal. Kimondatlan dolog volt, mégis mindenki tisztában volt vele, de már nem annyira volt megszokott. Az emberek egyszerűen csak beültek az első sorba, hogy minél közelebb lehessenek a pályához.

— Igen.

— Oh — Chanhee szemei tágra nyíltak, ahogy tudatosult benne Jaehyun szándéka. Ő hogy nem gondolt erre? — Jó ötlet, el is felejtettem, hogy Jiho is ott lesz.

Jaehyun amilyen hirtelen elmosolyodott, olyan hirtelen húzta el száját. — Jiho?

— Nem Jiho miatt? — Chanhee felvonta szemöldökeit, s még karjait is ölébe húzta, hogy ki tudjon egyenesedni. Még sosem érezte magát olyan lassú felfogásúnak, mint akkor, de egyszerűen nem tudott nevezőre jutni Jaehyun mondandójával kapcsolatban. — Lee Jaehyun, csak mondd ki mit szeretnél, így nem értek semmit.

Jaehyun lehunyta szemeit míg vett egy mély levegőt, s miután lassan kiengedte, közelebb csúszott a rózsaszínhez. Alsó ajkát harapdálva mosolyodott el kínosan. — Gyere el úgy, mint az igazi barátom. Nem Park Jiho vagy más miatt, hanem miattam.

Chanhee ajkai némán nyíltak el, s hiába próbált meg értelmesen reagálni, képtelen volt szótlan tátogáson és tágra nyílt szemeken kívül mást produkálni. Mellkasára különös melegség nehezedett, de nem nevezte volna nyomasztónak az érzést, annál inkább maradt a különösnél. Gyomra mintha bukfencezett volna, torka pedig kiszáradt. Sőt; túlzás lett volna azt mondani, hogy képes volt olyan egyszerű dologra, mint a nyelés. Egyszerűen csak lefagyott.

Jaehyun pedig nem segített rajta azzal, hogy egyik pillanatról a másikra már tenyerébe vette Chanhee arcát, ezzel kényszerítve, hogy a szemeibe nézzen. Azokba az étcsokoládé szemekbe, melyekben még sosem veszett el annyira, mint akkor, s magára sem ismerve hajolt közelebb néhány milliméterrel, hogy közelebbről is megcsodálhassa őket.

Teste ellenkezett az eszével. Vagy talán az esze is ugyanazt szerette volna tenni, csak kiválóan leplezte magát. Jaehyun együtt mozdult Chanheevel; ugyanolyan lassan, egy fokkal talán bátrabban. Talán ő tisztában volt azzal ami éppen történt, nem csak bizonytalanul hagyta magát zuhanni a magasból, mint Chanhee. Mert valóban bizonytalan volt.

Jaehyunnak őszibarack illata volt. Chanhee néhány napja ezen gondolkozott, s akkor hirtelen beugrott neki a gondolat, mikor a fiú nem egészen tíz centire volt tőle. Hüvelykujja arcát simogatta, Chanhee pedig késztetést érzett az érintés viszonzására. Zűrzavar.

Kezét lassan emelte öléből, s talán még egy kicsit meg is remegtek ujjai, míg Jaehyun arcához közelített vele. Túl gyorsan történt minden; az ajtó minden előrejelzés nélkül nyílt ki, s már bent is volt a takarító a tolható kis kocsijával és azzal az érdektelen arcával, ami még sosem volt annyira frusztráló.

Chanhee abban a pillanatban realizálta mihez is kerültek egyre közelebb, s talán túl hevesen pattant fel, rémülten hátra lépve kettőt Jaehyuntól. Az idősebb lassan tornázta fel magát állásba, s egyik keze rögtön tarkójára került, míg kínosan próbálta leplezni zavarát. Nem valami jól, Chanhee észrevette. A takarító is, de elintézte egy szemforgatással és valami 'nyilvános helyen..' kezdetű mondat motyogásával, s neki látott sepregetni, néha szemsarokból rájuk pillantva.

Chanhee is ugyanolyan zavarban volt, ha nem nagyobban. Utoljára Jaehyun szemeibe nézett, mielőtt megfordult volna, hogy sietve leszaladjon a színpadról, onnan pedig a nyitott ajtóig, ahol megtorpant és visszanézett. Jaehyun még mindig mozdulatlanul állt, őt figyelve, egyik karját félig felemelve; mintha utána szeretett volna nyúlni. Ajkai úgy nyíltak el, mintha mondani akart volna valamit, de Chanhee zavaron és értetlenségen kívül mást nem látott az arcán.

Kisietett az előadóból, s talán a fél folyosóig sétált - hálát adott az égnek, amiért vasárnap volt, s egyedül tartózkodott az egész folyosón, majd rohanni kezdett a szobájáig, ahol szerencséjére üresség fogadta. Fel sem merült benne hol lehetett Sunwoo; de akkor nem is annyira érdekelte. Az ajtót remegő kezekkel becsukva maga után dőlt neki az ajtónak háttal, hagyva magát lecsúszni a földre. Felhúzta lábait, arcát pedig térdeire ejtette. Reszketeg sóhaj szaladt ki száján, mielőtt hitetlenül megszólalt volna.

— Mégis mi a szar történt?

——
haha ?

(próbáltam kicsit zavarosra és hirtelenre írni,,, nem tudom mennyire tűnik direktnek, mintsem összecsapottnak)

oh és örülnék pár szónak^^