Just A Smile, Please! [TaeGi FF.]

>>Second<<

A menta hajú gondolatainak tengerében ugrott fejest, miközben karjával az ajtó könyöklőjére helyezte karját, s ujjain állát megtámasztva, merengett el, az autópálya melletti, kisebb családi házak rengetegét fürkészve. A gyorsaságnak hála a táj csupán egy elmosódott képpé változott, mintha a festő véletlenszerűen mártotta volt ecsetjét a festékekbe és egyenes csíkokat húzott volna maga után makulátlan, fehér vásznán, majd a friss festék egybe folyt volna. Mások csak egy elpazarolt vászonnak titulálták volna a festményt, míg az igazi művész lelkek kíváncsian vizslatták volna a kész munkát, miközben fejükben a kép értelmét, jelentését kutatták fel.

A fiú fülében halk, s kivételes alkalommal lágy zongora melódia szólalt fel, de emiatt nem nyúlt az ölében lévő telefonjáért, hogy tovább kapcsolja a dalt, hanem elmerülve a lenyomott hangok játékában, pillantott a távolba. Pont ezért tette a sok rock zene közé a pár, ehhez hasonló számot, mert ez olyan volt, akárcsak a vihar utáni csend. Az esőcseppek már csak halkan ugrottak le az őszi falevél széléről, egyenesen a mélybe, hogy aztán a föld magába szívja a folyadékot. A felhők igaz, még előszeretettel csúfították el a világoskék égboltot, de már nem voltak olyan sötétek, és haragosak, mint néhány perccel ezelőtt. Ez a három és fél perc volt a megnyugvás ideje. A sok intenzív érzelem után megérkeztek arra a pontra, hogy ők is kifújhassák magukat néhány percig, míg a zongora halkan ölelte körbe a lágy, férfi énekes hangját. Talán ezért is volt a lejátszási listában ez a dal a kedvence.

YoonGi egy pillantást vetett a többi járműben ülő személyre, akik mindannyan elfoglalták magukat. A fiú testvére a telefonjába bújva töltötte idejét, drága házi állata halkan szuszogva aludta az igazak álmát, míg elölről halk duruzsolás ütötte meg fülét. Édesanyja és annak párja halkan beszélgettek egymás között, miközben mindkettejük ajkain egy halvány mosoly ült, tekintetük pedig ahányszor találkozott egy másodpercre egymással, szerelmes csillogással ejtették rabul a másik szempárját. Mint ahogyan régen édesapja is tette ezt a nővel... A menta hajú egy apró fejrázással próbálta eloszlatni negatív gondolatait, majd elkapta szemeit a párrol, akik ebből mit sem vettek észre, hiszen annyira elvoltak foglalva egymással, hogy máshova még csak nem is figyeltek igazán, kivéve természetesen a férfit, akinek muszáj volt az útra is koncentrálnia, nehogy véletlenül miatta szenvedjenek egy balesetet. Akármennyire próbálta elfogadnia a tényt, miszerint a nő újra szerelmes, ami még így, négy év eltelte után is méterektől tisztán látható volt rajta, nem sikerül neki. De ha próbálkozott az már fejlődésnek számított, nem?

Tekintetét lassan visszavezette az ablakra, amin kilesve, már egyre kevesebb családi ház mellett haladtak el, lassan pedig már egy sem volt a közelben, csupán a dombos puszta látványa maradt meg a kis városból. Majd megérkeztek a helység utolsó pontjához. A táblához, ami tájékoztatta az utazókat, elhagyták Daegut, a fiú szülő városát, a családi házát, a tökéletesen gondozott kertet, a volt iskoláját, egyben osztálytársait, és tanárait, a szomszédban élő családot és annak kisiskolás lányát, aki minden alkalommal, mikor meglátta Hollyt egy szégyenlős, mégis őszinte mosollyal megsimogatta az állat fülét, a sarki kisboltban üldögélő kedve, idős asszonyt, aki mindig egy boldog mosollyal érdeklődött a napjáról, illetve az iskoláról, esetleg egy új alkotásáról, hiszen a néni már akkor is ezt a boltot vezette, amikor még a szülei friss házasokként a házba költöztek, így az idő alatt rendesen össze ismerkedtek a környék lakóival. És nem utolsó sorban az ott töltött gyermekkorát, és az ott szerzett emlékeit. YoonGi hátra fordult, s egészen addig fürkészte azt az egy szem táblát, míg teljesen el nem tűnt a szemei elől. Egy apró, halk sóhajt kiengedve ajkai közül, fordult vissza eredeti pozíciójába, és lehajtva fejét, kezdte tanulmányozni halványan remegő ujjait. Szemei égtek, könnyek mégsem szöktek a fiú szemébe, ahhoz már túl késő volt. Az elmúlt napok alatt minden egyes könnyét elhasználta, amikor csak tehette, és senki sem hallotta keserves zokogását. A zuhany alatt, vagy a kis, egy személyes, rozoga ágyában feküdve, mikor egészen addig itatta az egereket, míg álomba nem szenderült. Túlságosan sokat szenvedett a lelke az évek alatt, szinte sosem volt olyan pillanat, hogy megálljon és erőt gyűjtsön, már ahhoz is gyenge volt, hogy egy könnycseppet is ejtsen. Az utóbbi egy hétben pedig még annál is többet szenvedett, úgy facsarta ki a szívét, mint a szivacsból a vízcseppeket. Fáradt volt. Mind fizikailag, mind lelkileg. Így fülében a lágy, zongora dallam és az ismeretlen férfi hangja egészen az álomba átlépő kapuig kísérte a fiút, hogy végre Ő is boldog legyen, mégha nem is a valóságban. Ő is kiérdemelte a pihenést. Kezei lassan ölébe hullottak, fejét pedig az ablak üvegnek támasztotta, s néhány perccel később Geum-Jae kisöccse halk szuszogására figyelt fel. Ajkait egy szomorú mosolyra húzta, s bánatosan fürkészte a kisebb kisimult arcát. Szerette testvérét látni, amikor aludt, mert talán akkor úgy tűnt, mintha a fiúnak soha egyetlen egy problémája sem adódott volna az életben, szemöldökét nem ráncolta, arca nem volt rideg, nem tűnt érzelem mentesnek, és ami a legfontosabb, nem látta a fiatalabb szempárját, amiben arckifejezésével ellentétben, annyi érzelem tükröződött, amennyit emberben még soha nem látott. Viszont testvérében sem akarta látni. Mert tekintetében nem is tudta már, mikor látott utoljára őszinte, pozitív érzelmet. Így nem maradt más, pusztán a reménykedés. Reménykedett, hogy egyszer majd YoonGi is megtalálja a saját útját, aminek végre egy őszinte mosollyal vág neki. Ez volt, amire a legjobban vágyott. YoonGi, vajon képes vagy még a mosolygásra?