A Dervis tánca

Harmadik Fejezet 1.

Arjan álla leesett a Vissarion cár kupola alatti fényűzéstől. Ahogy beengedték a hatalmas kőfal főkapuján, a Needergard kapu légzsilipjén, egy egészen más világ fogadta, mint amit az autópályáról látott.

Itt tele volt földi növényekkel, szökőkutakkal. Az utcán csak jól öltözött, tiszta és kipihent arcokat látott. Márkaüzletek és éttermek sorakoztak egymás mellett és egy impozáns fürdő is helyet kapott köztük. Az aszfaltútnak egyetlen sávot hagytak, de keréken guruló autóból egyet sem látott. Négysávos mágnessín kerülte meg a központi teret, amiről Arjannak azok a földi parkok jutottak eszébe, amik a betondzsungel szívébe voltak vájva. Az üvegtetőn kék égbolt látszott és szokatlanul erős fény áradt be.

Arjan füttyentett egyet elismerése jeléül.

Ezek a rohadékok tudják, hogyan kell egy szarkupac tetején is jól élni – gondolta.

A bérelt dobozos autót a BuS bányászcég logójához irányította. Egy rendőr leintette. Lassított és kihúzódott a szélső mágnessínre, ahol megállt. A rendőr és segéddroidja kétoldalról közelítettek. Lehúzta az ablakot az ő oldalán és kimosolygott a kifejezéstelen arcú férfinak, akinek a szemét eltakarta a sisak fekete plexije.

– Jó napot – szólította meg a rendőr. – Mit szállít és kinek?

– Jobbat – mosolygott Arjan. – Egy olyan konzervdobozt, mint ami ott van – mutatott a rendőrdroidra. – És a Böckler családnak érkezik.

A rendőrnek csak vékony, széles ajkai és markáns álla látszott ki a sisak alól, amik meg sem rezzentek néhány pillanatig.

– A papírokat – mondta a rendőr, amikor Arjan már kezdte kényelmetlenül érezni magát.

Miután átadta, a rendőr gyorsan átnézte, aztán hátralépett egyet.

– Nyissa fel!

– Mi van baszdmeg, viszket a tenyered? – morogta maga elé Arjan.

– Tessék? – kérdezte a redőr.

– Máris nyitom – mondta Arjan és kirúgta a kocsi ajtaját.

Hátra sétált, ahol a rendőrdroid már ott állt, és szétnyitotta a csomagtér kétszárnyú ajtaját.

– Megfelel? – kérdezte Arjan gúnyosan.

A rendőr megnézte a láda oldalára ragasztott sárga papírt, aztán a kezében tartottal vetette össze.

– Ez nem ugyanolyan „konzervdoboz", mint ez – mosolygott a rendőr. – Ez egy nevelődroid. Vigyázzon, mit mond! Rendőrdoidot nem szállíthat csak úgy. Ezért lett gyanús. De ez csak egy hulladék. Na, fogja ezt, aztán húzzon a dolgára.

A rendőr visszanyomta a papírokat a meglepett Arjan kezébe és minden további nélkül tovább sétált.

Ezt nem hiszem el! Látta a papíron, hogy fegyveres őr vagyok és földi. Le akarta törni a szarvamat a rohadék – gondolta Arjan.

Bevágta a kocsi hátsó ajtajait és visszaülve a műszerfal elé, behajtott a Böckler család rezidenciája felé.

Háromszor csengetett, mire egy fiú nyitott ajtót. Tizenhárom éves körüli lehetett, alacsony. Szőke haja ránőtt a fülére, de rendezett volt, akár egyszerű öltözéke. Hideg, kék szemével végigmérte Arjant, de nem szólt semmit.

– Szevasz, kisember – mondta Arjan vigyort erőltetve arcára. – Meghoztam az ajándékod! Hol vannak a szüleid?

– Arthur Böckler – nyúlt egy kéz az ajtó mögül előlépő vékony, szőke férfi felől. – Üdvözlöm.

Arjan megrázta, aztán előre tolta a ládát, a tetejére dobta a papírt és egy tollat.

– Elnézést – hunyorgott Arthur – Nemrég tértünk haza egy partiról.

Arthur átnézte, aztán aláírta a papírt. Elővett egy PP-t és Arjan hozzáérintette a sajátját. Egy csipogás és a tranzakció sikeréről már érkezett is egy e-mail Arjan fiókjába.

– Köszönöm – mondta Arthur. – Egy szobát foglaltam magának a Miron űrállomáson lévő hotelben, a nevére. Amíg vissza nem indul, a legközelebbi szállítóhajóig én fizetem.

– Kösz, Böckler úr – mondta Arjan és már vissza is szállt a furgonba.

Mielőtt hazamennék, meglátogatok egy jó zenyr kupit a Salima negyedben. Tuti, hogy tele van velük az a putri – gondolta.

Arthur betolta a ládát az előtérbe és letette a széles, kétirányba kanyarodó lépcsősor előtt. Leguggolt és a kis panelen beütötte a számkódot, amire a láda sarkán lévő zárak felnyíltak. Arthur felállt és leemelte a tetejét, lenyitotta az oldalait és lerántotta a fóliát a csomagról.

A droid a fejét a lábai közé hajtva guggolt a láda alsó részén. Króm csövekből állt a váza, amit mindenféle kábelek fontak körbe. A hajlatainál hidraulikus munkahengerek látszottak. A feje néhány kamerából és egy kijelzőből állt. Mellkasa volt a legvaskosabb, hátán egy lemezfedél takarta a vezérlőszámítógépet.

Arthur lábai elé csúszott néhány nyomtatott papír és három könyv. A használati útmutató. Arthur megvakarta bozontos haját és felvette az egyik könyvet. Hunyorogva méregette a betűket, amik igencsak elmosódtak számára.

– Gyere Wilhelm – szólt Arthur a fiához.

Wilhelm odalépett és elvette apja kezéből a könyvet, amit odanyújtott neki.

– Nézd át ezeket jól – mondta Arthur mosolyogva. – Nekem most le kell dőlnöm kicsit. Csak pár órát alszok még és ígérem, segítek.

Arthur megpuszilta Wilhelm fejbúbját és eltűnt az egyik oldalfolyosón. A fiú egy ideig méregette a kiskönyvet, aztán felvette a többit és leült velük a guggoló, inaktív robottal szemben, a vörös szőnyeggel takart lépcsősorra. Csak olvasott órákon át, és néha felnézett a droidra.