A Kárpátok varázslói (Magicians AU)

#16 - Álommanó

Elnyomott az édes, mély, álmatlan álom melyből az óra csörgése rántott ki. Kómás, kócos fejjel ültem fel a kényelmetlen kockaágyból. Az iskolaellátós pecsétet viselő vastag takaró félig a földre omlott. Esetlenül csámpáztam ki az előtérbe, közben ellenőriztem, hogy minden testrészem megvan-e még. A kislábujjam az ágy dundi lábába, a csípőmet az egyik kisasztal sarkába vágtam be. Hadirokkantként bámultam megviselt tükörképem a kis mosdókagyló felett.

Hideg vízzel próbáltam felélesztgetni magam, mintha éveket aludtam volna.

Behúztam a gusztustalan sárga függönyt és magamra kaptam egy fekete nadrágot, meg hozzá valami fekete, galléros felsőt. Mondjuk a fehér melltartó rossz választás volt – állapítottam meg a tükörbe nézve, de már mindegy volt.

Vissza leültem az ágyam szélére, Sunday még békésen aludt, lábait felhúzva és egymáson keresztbe téve, lehetetlennek tűnő pózban. Mintha alápolcolták volna a lábát. El is engedtem, mert a karjával a szemét takargatta, nagyjából úgy nézett ki, mint a svéd hódpásztor, aki kifeküdt a rétre és a felhőket nézegette szorgos munkavégzése során. Csak a fűszál hiányzott a szájából.

Elővettem a kínai varázslatokat és néhányat átismételtem, Sunday tanításai nem múltak el hiábavalóan. Az ujjaim sokkal könnyebben siklottak a levegőben, szinte vibrált az energia körülöttük, pedig egyetlen varázsige sem hangzott el. Ehhez hasonlót ritkán tapasztaltam. A gyakorlás végeztével a felgyülemlett energiát széttárt, a plafon irányába nyújtott ujjaimon át elvezettem és türkiz villámok cikáztak szerte. Behajlítottam az ujjaimat, az erőm visszatért, ami azt illeti láthatóan több volt, mint korábban.

Kezdett gyanús lenni, hogy Annáék még nem rontottak rám, még csak nem is hallottam, hogy a szomszédos szobában a Strangers by night üvöltene full hangerőn. Meer sem verte az ajtómat, hogy felkeltsen. Megigazítottam a hajam, tűztem bele egy hullámcsatot, aztán lerángattam a takarót Vasárnapról.

– Jó reggelt Csipkerózsika! – Az arcizma sem rándult meg, bezzeg az enyém! Fintorogva nyomogattam meg az arcát, de semmi. A szemem forgatva nagy lépésre szántam el magam, bájosan az ujjaim közé csíptem az orrát, ha valamire, hát akkor arra igazán illik felébredni.

Megnyugtatásképp: nem fojtottam meg. Ez mondjuk nem azért történt, mert felébredt volna. Gyanakodva kezdtem alaposabban megfigyelni. Ha nem zártam el előle a levegő útját, akkor egyenletesen lélegzett. Közelebb hajolva a szuszogását is hallottam. Megfogtam a csuklóját és lehajtogattam a kezét az arcáról.

Este vagy részt vett valami törzsi rítusban és nem kevés szemhéjpúderral piros banditamaszkot festett magának, vagy komoly küzdelmet folytatott az álommanókkal. Álommanók tényleg léteznek. Rátelepednek az ember mellkasára és kilopkodják az álmokat az illető elméjéből. Úgy tűnt Vasárnap későn kapott az arcához az álompor befújása után. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, erre még volt épkézláb megoldás a farzsebemben. Kihúztam az ágyból és ráültettem az egyik székre. Nehéz volt úgy elrendezni, hogy ne boruljon le rögtön valamerre.

Egy pohár hideg vízzel álltam a feje felett, széles mosollyal az arcomon.

– Hát, elnézésedet kérem – mormoltam, majd az egészet az arcára borítottam és a szemét törölgettem.

Vasárnap felugrott, épp csak el tudtam kapni a kezem az útból, mellkasa az asztallappal találkozott, madárkeze pedig alulról ütközött az asztalnak. Nem túl férfias kiáltás hagyta el halványlila ajkait. Svédül káromkodni még nem tudtam, de egészen biztos voltam benne, hogy a felmenőimet emlegette az érthetetlen nyelven.

– Na, most már tényleg jó reggelt Csipkerózsika!

– Hát neked is – nézett rám gyanakodva. – A KGB-s nénikédet Fridajka...