#7 - Amiről nem beszélünk

55 9 2
                                          

Dúdolva haladtam, ritmikusan lépdelve tudtam le a lépcsőfokokat, senkinek sem vallottam volna be, hogy egy pillanattal korábban mennyire megijedtem. Már a puszta gondolattól levert a hideg verejték: valaki egy démont, egy másvilági istenséget vagy egyéb rémséget akart megidézni. 

Nem mindenki jutott be varázssuliba, ha a Roxfortból nem jött a levél az ifjú varázslóknak – mármint azoknak, akik TÉNYLEG varázstudók voltak, és valami okból kifolyólag ezek az ifjú varázslók nem gondolták azt magukról, hogy csak mentális betegségük következtében halózzák azt, hogy képesek varázsolni, hova tovább rátaláltak hozzájuk hasonló amatőr varázslókra... nos, ezek az emberek szerettek összejárni. Trükköket cserélgetni. A zugboszorkányságnak évszázados múltja és hagyománya van. A varázslatok ellopásának a másik zugboszis körtől úgyszintén. Ahogy az egyik könyvükbe írták, a mágia olyan, mint a drog. A kemény fajtából, függővé tesz, mindig többet akarsz belőle. 

Még a Kárpátok előtt, mikor felfedeztem a saját képességem, nem titok, hogy én is próbálgattam magam. Egy új világ nyílt ki előttem. Addig azt hittem boldog középsulis voltam, utána valahogy minden más lett. Az irodalom és a történelem már nem érdekeltek annyira, az a világ szürke lett, valótlan. A titkom, hogy igenis tudok varázsolni felrobbantotta a szivárványt és olyan intenzíven ragyogott, hogy nem voltam képes semmi mással foglalkozni. Nem aludtam, nem tudtam enni, nem érdekelt akkor semmi, az égvilágon semmi, csak a kutatás és a mágia. 

Vannak, akiknek a képessége nem elég erős, a tudásuk nem elég jó ahhoz, hogy bejussanak egy ilyen helyre. Egy-kettővel nincs baj, ártalmatlan kontárok. Ha azonban sokan összeállnak, tíz-tizenöten, akkor már nagyobb dolgokat is végre tudnak hajtani. Démonokat, isteni entitásokat, felsőbbrendű lényeket is megidézhetnek. 

Elhessegettem a gondolatot, majd lendületből levettem az átkot a kávégépről és egy újat szórtam rá. Az automata így éppen ingyen osztogatta a kávét az arra tévedőknek. 

Az áramszünet után zenét hallgatva készítettem az instant levesem és közben energikusan túlpörögve a szobám közepén, sikerült valamiféle rendet tennem. Természetesen a kezeim bepiszkolása nélkül. A ruhák beröppentek a szekrénybe, az ágynemű megigazította magát, a földön heverő hajszálak porcicákon lovagolva vándoroltak át a szemetesbe. 

Megfeledkezve az egész világról jutottam el a fáradtságnak arra a pontjára, ahol már nem kísértettek lidércek és démonok. A lejátszási listám közepén talán már csak koordinálatlanul táncoltam és nem is varázsoltam. 

Megfordult a fejemben, hogy a repedtfazék hangomon kéne énekelni, a folyosó végén kit zavarnék ezzel? Legfeljebb Ronnie fog átjönni, hogy duettet csináljunk. Mikor azonban kinyitottam a szám, egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Miközben kiegyenesedtem és hátradobtam a hajam az ujjaim gyors mozdulatokat írtak le. 

Elfojtani a másik hangját, megnémítani valakit... ez harci mágiának lett minősítve és tilos volt. 

– Ne csinálj butaságot – suttogta Daniel Sunday megragadva a csuklómat. Egy pillanattal később képes voltam felsóhajtani. – Nyugalom, megmentettem a szintet valami rémségtől. Mind meghaltunk volna, ha énekelni kezdesz.

Cinikus mosollyal az arcomon horkantam fel.

– Valaki már mondott hasonlót egyszer, az illető ugyanígy hívatlanul jelent meg a szobámban. Egy varázslatos teremtmény volt, akit megérintettek az istenek, azt gondolta az egyszerű boszorkák térdelni fognak előtte. Térdelnek is – mosolyogtam rá – a sírjánál. 

– Kemény – ráncolta a szemöldökét. – Máskor is fenyegetőzöl gyilkossággal? 

– Csak azokat fenyegetem, akik kellemes magányomban megtámadnak. Mit akarsz? A frászt hoztad rám!

A Kárpátok varázslói (Magicians AU)Where stories live. Discover now