A Dervis tánca

Második fejezet 1.

– Maszkokat felvenni – utasította a leszállókat a pilóta, aki már az ajtóban állt és kezét a nyitógomb fölött pihentette.

Hangját egy apró hangszóró erősítette fel, ami minden maszkba és sisakba be volt építve. Az első telepesek kényszerítették ki a bányászcégektől, mert a rádió sokszor mondott csütörtököt a barlangokban, a viharok közben, megmagyarázhatatlan légköri anomáliák hatására.

Diadora felhúzta vékony maszkját. Elővett egy kendőt, amivel eltakarta vörös haját. Zöldeskék szeme elé viharszemüveget csatolt, megfogadva egy olyan földi tanácsát, aki már járt a Dervisen. Az illető a homokviharokra panaszkodott a legtöbbet.

Az ajtóban álló pilótára nézett, jelezve, hogy készen áll. Megvárták, míg a szemüveges kínai is befejezi babrálását a maszkja és szemüvege összeillesztésével, majd a pilóta karjelzésére mindannyian felálltak.

– Jó szórakozást – nevetett a pilóta.

Félreállt az ajtóból és rányomott két hosszúkás, megkopott gombra. Az ajtó egy szisszenéssel félrehúzódott és beengedte a kinti forróságot, és az enyhe szél szállította finom porszemeket. Az a kevés látvány, amit a nyitott ajtó engedett, megdöbbentette Diadorát. A Miron űrkikötő betonját, homokcsíkok szélben tekergőző kígyói népesítették be. Fegyveres őrök és zsoldosok ellenőriztek minden dobozt, amit a piros egyenruhás, sürgő-forgó rakodók eléjük toltak. A beton fölött az ég halványkék és vörös keveréke volt, rózsaszínre és narancssárgára festve azt a kevés felhőt, ami a távolban úszott. A légkör vékony csíkként lapult a felszínhez, amitől az űr sötétje vészesen közelinek érződött.

A sor megindult egy épület felé. Diadora útközben körbenézett a kikötőn. Jól láthatóan egy katonai részleg el volt különítve, sokszögű leszállópályákkal. Az ISS Karnackról sűrű járatokban érkezett a rakomány a katonák közé, akik azonnal leltárba vették a tartalmukat. A távolban kerítések és irányítótornyok emelkedtek és még valami, amit még sosem látott azelőtt. Az elektromágneses párnákon lebegő hatalmas anyahajó fenségesen emelkedett ki a többi, jelentéktelennek tűnő jármű közül. Impozáns látványa vonzotta a tekintetet. Látta, ahogy az előtte haladók is megcsodálják.

Megérkeztek az épülethez, ahol sorban mindenkit ellenőriztek. Miközben csomagja az átvizsgálón haladt át, a papírjait készségesen nyújtotta egy számítógép előtt álló nőnek. Kényszeredetten mosolygott is, bár későn jutott eszébe, hogy a maszk alól ebből semmi nem látszik. Arra gondolt, hogy a megszokásokat itt felül kell írnia. Például nem léphet a szabadba maszk nélkül, mert a Dervis levegője perceken belül megölné. Hiába emlékeztettek erre minden sarkon a figyelmeztető táblák.

Amikor visszakapta a papírjait az órájára nézett. Azért hozta magával, hogy tudja, otthon mennyire jár az idő, de ekkor jutott eszébe, hogy itt nem lesz mihez viszonyítania, nincsenek napszakok. Az a vörös törpe mindig ott fog lebegni a feje fölött. Némi szünetet is csupán akkor kaphat a folytonos nappalból, amikor a két bolygó elhalad a Dervis és napja között. Ezeket mind tudta, de be kellett építenie az életébe.

Úgy érzem nagyon, nagyon hosszú ideig leszek ezen az ocsmány helyen – gondolta Diadora. Kilépett az épületből és körbetekintett. Az űrkikötő előtti tér egy széles körforgalom volt, aminek a közepén egy impozáns, bányászt ábrázoló szobor állt. Egy gázdugattyús csákánnyal feszített egy szikla előtt, amire egyik lábával támaszkodott. Az út két sáv aszfaltból és két sáv mágnessínből állt.

A járdához közelebbi mágnessínen egy gyöngyházfényű limuzin lassított le Diadora előtt. Egy zenyr szállt ki belőle és egyenesen Diadora felé sétált. Legalább két fejjel magasodott a nő fölé, nyúlánk, de izmos nyakán kicsinek tűnő fej ringatózott a szinte táncoló léptektől. Hófehér bőrén nagy, fekete mandula szemek tekintettek a nőre. Színes köpenye és fagyöngyökből, bronzszínű díszekből álló öltözete az ősi délkelet-ázsiai népeket juttatta Diadora eszébe. A zenyr oldalán egy szablya lógott, hasán lévő kendőn egy díszes tokban tőr lapult.