Teltház

Előszó

"A zene mindenkié!"
-Kodaly Zoltán

Ez áll a fakoporsón. Szépen megmunkált, letisztult, mahagóni. A Segítő Kéz temetkezési vállalat szépen elrendezett mindent, persze megkérték az árát. Saját zsebből még a sírhelyet se tudtuk volna kifizetni, nem hogy még a
koporsót is. Csupaszon márpedig nem kerülhetne a gödörbe Nagypapám. Mindent a Wiener Philharmoniker vállalt magára, akiknél 30 évig első hegedűsként, szólamvezetőként, és koncertmesterként dolgozott. Megtisztelve érezték magukat, hogy kisegíthetnek minket.
-"Wir helfen" - mosolyogva mondták. El is hiszem, hogy boldogok, mindent rájuk hagyott a Papi.. A házát Bécsben, a vagyonát, a hangszereit, a jó öreg trabantot is, amivel disszidált még anno, mikor anya 1 éves volt.

Nekünk csak az emlékek maradtak, illetve azok hiánya. Anya borzasztóan el van keseredve. A nap végére még mindig nem bír megnyugodni, pedig az egész lakás alszik már. Tudom mi segítene neki..

- Életem legszebb pillanata az volt mikor születés napomra egy szép cipőt kértem, de csak ezt kaptam tőled. - Nyújtom át neki a kis dobozkát. Rámnéz könnyes szemmel, majd szipog egyet, és megszorítja a kezem.

- Emlékszem arra a napra. Mindenki emlékszik. - mosolyodik el. - Onnantól fogva 1 évig minden nap meghallgattuk ezt a kis szörnyet.

Egy apró zenedoboz volt a kezében. Nagypapa hozta vissza 1975-ben. Látogatóban volt, anyának adta 8. születésnapjára. Bár 3 hónappal lemaradt, a szándék a fontos. Richard Strauss, Kék Duna keringőjét játszotta, Budapest felirat ékeskedett rajta, és a Lánc-híd körvonala. Feltörtek bennünk az emlékek. Nagypapa nem volt sokat velünk, de a zene szeretetét megörököltük tőle. Én 2000-ben kaptam meg a zenedobozt, 10 éves voltam. Abban az évben reménytelenül beleszerettem a zenébe, és elhatároztam, hogy zenész leszek.

. . .

15 évvel később, a Carnegie Hall felé lépkedek. Összevéreztem a csipkés szélét a blúzomnak, szerencsére van pót felsőm. Hirtelen megcsörren a mobilom, ami a táskám mélyén fekszik. Előkaparom, majd, mikor kihúzom, a földre pottyan a barna kis zenedobozom. Szegény így is kopott már. Lehajolok érte, leporolom, lefújom, majd megnézem nem esett e nagyobb baja. Elmerülök a látványában..megint otthon vagyok, táncolok nővérem éneklésére... Megzizzen a telefonom, újra New Yorkban vagyok, a 7. sugárúton. Rápillantok a telefonomra: 1 nem fogadott hívás / Magyar Oszkár.
Végem van!