COLLAPSE | Lin-Manuel Miranda HUN

4

Egy idegen számára nem tűnhetett ez a vacsora másnak, csak egy egyszerű, szórakoztató baráti találkozónak, ahol a két nő jól elbeszélget, míg a férfi csak próbál figyelni csendben, nehogy bármit is megzavarjon. az idősebb nő végig vigyorgott, rengeteget nevetett, és betöltötte bohém életkedvvel az egész termet. Olyan jól érezte magát, hogy csöppet spiccesen is távozott. A fiatal lány feldúltan kereste néha a kijáratot, de a beszélgetést néhány igen hihető bólintással, vagy váll rántással fűszerezte, helyet hagyva a másik nő sziporkázó derűjének.

Az unalmas menü unalmas fogásai, majd az unalmas desszert után távoztak, borsos borravalót, és néhány pletykát hagyva maguk mögött.

Vanessa olyan sokat beszélt, hogy a hazaút kínos pillanat nélkül zajlott. Lotte kiszállt a lakása előtt parkoló Volkswagenből, mosolyogva elköszön a hátul vigyorgó Vanessától, majd viharos pillantást vetve a sofőrre lépett el az autótól. Egyenesen az ajtóig ment, amin olyan hevesen viharzott be, ahogyan csak tudott. A csaphoz rohant, és egy pohár vizet engedett magának, amit egy húzásra leöntött a torkán. Nagyot nyelt, majd felismerte a holdat, ami végignézte, ahogy elrontotta az estéjét, a napját, a hetét, az évét, és a karrierjét. Egy maroknyi mondattal csupán. Leült a mosogatógép mellé, és órákon át a semmibe meredve nézte, ahogy az óra mutatói kattognak. Mi más dolga lett volna? Próbálta összeszedni az emlékfoszlányokat, amik ezt az estét alkották. Olyan sorrendbe rendezni őket, hogy le tudja tagadni maga előtt az igazságot. Felállt, konyhapadlóra dobta a grafitszínű ruháját, miután lehúzta magáról remegve. Felfutott az emeletre, ahol a madár elmélázva filozófiai gondolataiban alig vette észre gazdája érkezését.

Charlotte megtorpant, majd elkezdett kordinálatlanul körbe-körbe sétálni, husszú perceken át. Csettintett párat, aztán a papagájhoz fordult. Leült a ketrece elé, átdugta kezét a rácson, és nem tudta megállni, hogy ne meséljen a madárnak.

- Szóval, be kell vallanom, hogy gondolkodtam. Sok minden jutott eszembe, és nem is igazán tudom elmondani mi. Csak olyan sok idő telt el azóta, hogy találkoztunk, és olvastam egy cikket, ami azt írta, hogy ha a valaki körül keringő buta gondolataidat nem tudod elfelejteni négy hónap után, akkor valóban szerelmes vagy belé. Nos, ez az, amiről egész eddig annyira próbáltam lebeszélni magam. Nem, én nem. Nem szeretem, nem is tetszik, és végképp nem gondolok rá minden ötödik ébren töltött percemben. A helyzet mégis az, hogy amiről olyan régóta, olyan erősen, és kitartóan próbáltam lebeszélni magam, amit olyan kegyetlenül akartam kiirtani magamból, az minden éjjel ellátogatott az álmomba, és zord jelennel közölte velem, hogy megtagadhatatlan. Én persze magyarázkodtam. Érveltem a hamis igazamért, mert nem akartam magamnak rosszat. Hogy miért? Mert ha mégsem hazugság, ha mégis vannak érzelmeim, és tényleg belestem ebbe a végtelen nyúllyukba, akkor bizony orvosolhatatlanul nagy bajban vagyok, amit sajnos már teljes meggyőződéssel ki is jelenthetek – csacsogott az ártatlan madár hátát simogatva, aki fejét forgatva szuggerálta, hogy az éhségében eltöltött ideje egy perccel sem lehet hosszabb, mint gazdája véget nem érő mondatai. Hiába igyekezett ugyan kirepülni eddig a ketrecből, valamilyen kötődése mégis volt a lány iránt, akinek hosszú órák óta volt –, néha kiállhatatlan –, albérlője.

- Ah – nyögte sugárzó megkönnyebbülését a levegőbe lehelve. Úgy érezte, hogy a hónapok alatt felgyülemlett teher, ahogy leomlott válláról, úgy új terhet teremtet. – Most mégis mihez kezdjek? – tette fel a költők ambivalens kérdését. – Olyan nehéz tényleg elhinni, hogy megtörtént. És egyszerűen nem akarom. Nem akarok szerelmes lenni. Már annyi bajt okozott nekem ez az egész viszonzatlan tánc, hogy betege lettem Csokonai minden verses metaforájának. Én hallgatok rá, ez nem is kérdés. Elűzőm magamtól a reménynek minden ízét! Eddig is ezt csináltam, nem? Ha remény, esély nincs, akkor könnyebb elhinni, hogy érzelem sem volt, igaz? De a sok hazugság közül egyre jobban törik fel a tény, és ez úgy elkeserít. Hogy ennyi időn át ott voltam, és megtagadtam az összes dolgot, ami a mellkasomban ott zümmögött és most darázscsípésként tört rám a felismerés. Egyszerűen nem tudok együtt élni ezzel az egésszel. Afelé hajlok, hogy egy fél év után egyáltalán elfogadjam, amit érzek, de ha ez tényleg megtörténik, akkor jöhet a következő kérdés az, mit teszek az ügyben. Ó, Dolly hidd el, nem akarok odáig eljutni! Ezt sem szabadott volna kimondanom. Micsoda bolond vagyok! – hajtotta a fejét a kezére, ami még mindig a madár lába előtt hevert. A papagáj abban a pillanatban nem tudta eldönteni, hogy vajon az étel iránti vágyódás, vagy az ártatlan sajnálat vezette lábait a lány ujjaira, de azok hamarosan egészen a csuklójáig merészkedtek.