COLLAPSE | Lin-Manuel Miranda HUN

3

A hajnali napfény simogatta Lotte haját, míg ő az egész éve elfelejtésére vágyva futott sarok, sarok után. A járdák kövei még a reggeli harmattól voltak nedvesek, és a pára a fák leveleiről cseppenve pörgött tovább a földre a lány sárga esőkabátján át. Ez volt az egyetlen tényleges hobbija azon kívül, hogy elképzelte magát Linnel különböző dimenziókban, különböző helyzetekben, ahol varázslatos módon minden úgy alakul, ahogy ő szerette volna.

Ami azt illeti, éppen az ő egyik szerzeményét hallgatta sprint közben, mikor a telefonja rezegni kezdett. Megnyomta a fülhallgatóján lévő apró gombot, és a vonal másik oldalán a hajnalban ébresztett apuka szólította meg.

- Ó, Lotte már ébren vagy? Ugye nem ébresztettelek fel? – hebegte álmos, fáradt hangon.

- Éppen futok – lihegte Char.

- Bocsi, akkor leteszem – ásított Lin.

- Ne! – szusszant fel a lány, megállva. – Már végeztem, mond csak – fogta a fejét, szánakozva azon, hogy egyszerűen mindent képes lenne félbe hagyni Linért.

- Ma elviszlek vacsorázni. Oda ahová akarod, és most kivételesen nem a Subway-be. Eskü – motyogott a férfi kótyagosan.

Charlotte hasán megfeszültek izmai, és hirtelen görcs tört rá, a következő szavak után reménykedve: Csak te és én.

- Mikor? – kapkodott Lotte levegő után.

- Vanessával öt körül érted megyünk. Megfelel? – kérdezte halkan.

- Tökéletes – felelte a lány.

- Pompás. Délután találkozunk! Addig legyél jó kislány.

A vonal megszakadt. Charlotte kihúzta füléből a két zsinórt, és bármiféle hezitálás nélkül leült a sáros, nedves járda közepére. A sárga esőkabát aljába lassan beszivárgott a barna lé, és hamarosan a nedvesség egészen a hátáig mászott fel. A futócipőjének oldalsó szellőzőnyílásain jelentek meg az első igazán sötét foltok, a lába alatti pocsolyából.

Ma valamiért egészen érzékenyen érintette ez a mindennapos gesztus. Talán túl sokszor reménykedett ennyire feleslegesen, vagy egyre jobban fulladt a kárhozatra ítélt szerelembe, de ma már nem volt olyan könnyű elviselnie butaságát olyan könnyen, mint tegnap, vagy azelőtt. A lényeg mégis, hogy valamilyen változás kellett neki. Valami, ami legalább állig kihúzza ebből a szánalom mocsárból.

- Innen el találhatok addig a madárig – suttogta csendesen. Felpattant, elindult az kisállat kereskedés felé, és meg sem állt, míg az eladók nem találkoztak a legkoszosabb hírességgel, akit valaha el tudtak volna képzelni.

Egy hatalmas kalitkát rendezett be a papagájnak, aki megérkezte óta gyanakvó pillantásokkal vizslatta őt. „Ez a nő akar engem befogadni? Talán ha némi pirosat hordana." A ketrecet az emeleti hálóba az ágyával szemben helyezte el, és amikor észrevette, hogy a borvörös falba majdnem hogy teljesen beleolvadnak Dolly tollai, régóta először nevetett fel úgy, hogy Linnek semmi köze nem volt hozzá. Közelről legalábbis.

- Nahát, Csábító, te aztán tudod mitől döglik a légy – tapsolt egyet, és a madár, értékelve elismerését, egy kis csárdást járt neki. – Ó, hát szeretsz táncolni? Ide süss – kezdett a lány twistelni vidáman. – Milyen zenét szeretsz? Valamiért nekem te egy jazzes madárnak tűnsz – fecsegett Lotte és a papagáj csicsergett neki bólogatva. – Helyes! Lin nagyon jó benne – csúszott ki a száján. – Vagyis nem, mármint jól tud játszani, de nem, ez nem is tartozik ide – makogott hóbortosan. – De miért is ne mesélhetnék neked róla? Úgyis találkozni fogsz vele, nem?