COLLAPSE | Lin-Manuel Miranda HUN

1

- Szóval, be kell vallanom, hogy gondolkodtam. Sok minden jutott eszembe, és nem is igazán tudom elmondani mi. Csak olyan sok idő telt el azóta, hogy találkoztunk, és olvastam egy cikket, ami azt írta, hogy ha a valaki körül keringő buta gondolataidat nem tudod elfelejteni négy hónap után, akkor valóban szerelmes vagy belé. Nos, ez az, amiről egész eddig annyira próbáltam lebeszélni magam. Nem, én nem. Nem szeretem, nem is tetszik, és végképp nem gondolok rá minden ötödik ébren töltött percemben. A helyzet mégis az, hogy amiről olyan régóta, olyan erősen, és kitartóan próbáltam lebeszélni magam, amit olyan kegyetlenül akartam kiirtani magamból, az minden éjjel ellátogatott az álmomba, és zord jelennel közölte velem, hogy megtagadhatatlan. Én persze magyarázkodtam. Érveltem a hamis igazamért, mert nem akartam magamnak rosszat. Hogy miért? Mert ha mégsem hazugság, ha mégis vannak érzelmeim, és tényleg belestem ebbe a végtelen nyúllyukba, akkor bizony orvosolhatatlanul nagy bajban vagyok, amit sajnos már teljes meggyőződéssel ki is jelenthetek – csacsogott az ártatlan madár hátát simogatva, aki fejét forgatva szuggerálta, hogy az éhségében eltöltött ideje egy perccel sem lehet hosszabb, mint gazdája véget nem érő mondatai. Hiába igyekezett ugyan kirepülni eddig a ketrecből, valamilyen kötődése mégis volt a lány iránt, akinek hosszú órák óta volt –, néha kiállhatatlan –, albérlője.

- Ah – nyögte sugárzó megkönnyebbülését a levegőbe lehelve. Úgy érezte, hogy a hónapok alatt felgyülemlett teher, ahogy leomlott válláról, úgy új terhet teremtet. – Most mégis mihez kezdjek? – tette fel a költők ambivalens kérdését. – Olyan nehéz tényleg elhinni, hogy megtörtént. És egyszerűen nem akarom. Nem akarok szerelmes lenni. Már annyi bajt okozott nekem ez az egész viszonzatlan tánc, hogy betege lettem Csokonai minden verses metaforájának. Én hallgatok rá, ez nem is kérdés. Elűzőm magamtól a reménynek minden ízét! Eddig is ezt csináltam, nem? Ha remény, esély nincs, akkor könnyebb elhinni, hogy érzelem sem volt, igaz? De a sok hazugság közül egyre jobban törik fel a tény, és ez úgy elkeserít. Hogy ennyi időn át ott voltam, és megtagadtam az összes dolgot, ami a mellkasomban ott zümmögött és most darázscsípésként tört rám a felismerés. Egyszerűen nem tudok együtt élni ezzel az egésszel. Afelé hajlok, hogy egy fél év után egyáltalán elfogadjam, amit érzek, de ha ez tényleg megtörténik, akkor jöhet a következő kérdés az, mit teszek az ügyben. Ó, Dolly hidd el, nem akarok odáig eljutni! Ezt sem szabadott volna kimondanom. Micsoda bolond vagyok! – hajtotta a fejét a kezére, ami még mindig a madár lába előtt hevert. A papagáj abban a pillanatban nem tudta eldönteni, hogy vajon az étel iránti vágyódás, vagy az ártatlan sajnálat vezette lábait a lány ujjaira, de azok hamarosan egészen a csuklójáig merészkedtek.

Lotte a finom érintést érezve pillantott fel az egyik szemével, és ahogy rájött, hogy Dolly most először karolt belé, szomorúságát egyszerre elfelejtette a boldogságba kóstoló szíve.

A cseppet sem néma csendet megtörve szólalt meg a lakás sajátos csengője, a maga sikoltó hangján.

Charlotte lassan próbált felkelni, hogy az izgalom legkisebb jelét se tudja adni, még ha három fal és egy jókora zár is választotta el őket. Nagyon próbálkozott, hiszen egy otthoni -, ugyan feszes -, melegítőben várta barátját, és még a haját is csak egy laza kontyba fogta. Komoly sminkről még csak szó sem eshetett, de a szempillagöndörítőjének mégsem bírt ellenállni. – Az mégis csak egy eszköz, és nem termék, ugye? Belefér, és kész. – Az apró mamuszában lépkedett az ajtóig, majd igyekezett minél halkabban kinyitni a két kilós zárat, amit az apja szerelt még fel neki.

- Busszal jöttem – súgta be Lin a pár centis résen, amilyen sebesen csak tudta.

- Mi? – mosolyodott el Lotte, balerinának érezve magát, aki annak a vonalnak a kötelén egyensúlyozott, ami a „kedves vagyok, mert jóbarátok vagyunk" és a „kedves vagyok, mert végtelenül szerelmes vagyok beléd" között húzódott.