Holtak hajnala

Holtidő

Lexa szemszöge:

Remegve tartom kezemben Clarke egyre gyengülő testét. Valamelyik eltalálta és egy erősen vérző sebet hagyott hátra ez a találat.  Nem most elhagynom magam! Clarke-ról van szó, ezért nem leszek most gyenge! Erősen szorítottam le a sebét, ami valamennyit használt. Közben Raven navigálta Gustus-t, hogy merre van pontosan Polis, hogy ott majd ellássák. Nem tudom, hogy mennyire lesz ez nekünk veszélyes, de mindent meg kell tennünk azért, hogy Clarke ne itt haljon meg, a karjaimban. Elég gyorsan értünk oda, már kerestük is azt, aki itt a főnök. Raven egyből egy férfinak kiabált, akinek azt hiszem Marcus a neve. Megkaptam a parancsot, hogy vigyem Clarke-ot a csapattal karöltve egy fehér, azt hiszem kórházként funkcionáló épületbe. Siettünk és navigálva lettem, hogy melyik szobába vigyem be. Már várt ott egy nő, aki, amint meglátta, hogy kit hozok, elfehéredett, de mégis megtudta őrizni a nyugodtságát. Letettem az ágyra és már a sebet vizsgálta, amiről tudta, hogy műtét lesz. Pár embert még hívott, én is Clarke mellett akartam lenni, de nem engedte meg nekem. Azt mondta, hogy jobb lenne, ha itt várnám meg a többiekkel együtt. Már vitték is el egy másik helyiségbe, gondolom, hogy megműthessék steril környezetben. A falhoz sétáltam és hagytam, hogy összeroskadjak, testileg és lelkileg is. Nem akarom elveszíteni őt is, az már túl sok lenne nekem... Elkezdtek folyni a könnyeim patakokban, ami rám nem vall, de most nem bírtam ki, hogy ne sírjam el magam. Ha figyeltem, vagy mellette lettem volna... Helyette kellett volna ott lennem! Ha bátrabb lettem volna, akkor nem lenne életveszélyben! Akkor nem is lennénk ilyen helyzetben! A térdeimet felhúztam és körbeöleltem. A fejem ráhajtottam és így sírtam tovább. Nem tudom meddig lehettem egyedül, de hamarosan leült mellém valaki. Aden volt az, éreztem, ahogy hozzám ért. Aztán jöttek be sorra többiek is, mind a szobában voltunk már. Mégsem tudtam komor maradni, csak sírtam tovább, hallottam azt is, ahogy a többiek is szipognak. Nagyon nehezen nyugodtam le, vagyis inkább hagytam abba a sírást és szipogtam már csak. Egy férfi lépett be, akire mind felfigyeltünk. Ő is elég rossz állapotban volt, de próbálta megtartani magát, hogy ne legyen nagyobb bennünk a pánik:

- Nos, rég láttalak titeket gyerekek... - ölelte meg Octavia-ékat. - A többieket bemutatnátok?

- Persze... - nyelt egyet Bellamy. - Ők a család másik fele. Titus a kis kopasz, Anya, a kissé anyuka szerepet játszó, Aden, a kis öcsi a csapatban és Lexa aki jelenleg a legrosszabb állapotban van... 

- Hogy érted, hogy a család másik fele?

- Clarke és Lexa Nővérem együtt vannak. - közölte Aden, mert én nem bírtam a torkomban levő gombóc miatt megszólalni. - Így összeverődött a család.

- Szóval téged emlegetett, mielőtt a fájdalomcsillapítók kiütötték volna... - gondolkodott el a férfi, amire felpattantam.

- Engem keresett szinte félholtan...? - elég rekedt volt a hangom és a szemeim is égtek a sírástól, de valamennyire azért volt bennem lélek ezt hallva. 

- Igen, azt mondta, hogy addig nem akar aludni, míg nem lát, de a műtét érdekében ki kellett ütni. Majdnem felkelt az asztalról, hogy megkeressen téged...

- Vele kellett volna mennem! - ütöttem egyet a falra.

- Nyugalom, hamarosan visszakerül a szobába, onnantól mellette lehetsz! - mondta nyugtató jelleggel, amitől kissé higgadtabb lettem. - Én Marcus vagyok, a mostohaapja. Jó tudni, hogy van még ember, aki ennyire tud aggódni valakiért.

- Mennyire van legyengülve? - érdeklődött Raven.

- Mivel a vérét csapolták a karján levő szúrásokat látva, plusz a lőtt sebe is elég komoly volt, kell neki pár nap, hogy újra rendesen talpra tudjon állni. Szerencse, hogy a szervezete és ő maga is annyira szívós, hogy kibírta. Plusz a sebben nem volt benne a golyó, ami valamennyire jó is, mert nem kellett jobban bántani, csak fertőtleníteni és összeölteni.