Holtak hajnala

Indulnunk kell!

Reggel, nem tudom hogy tudtam ennyire kipihent lenni, de valahogy mégsem tudtam felkelni. Csukva tartottam a szemem, de éreztem, valaki erősen figyel rám. Mintha a puszta tekintetével akarna mindent megérteni bennem. Enyhén kinyitottam a szemem, mire arrébb húzódott az eddig engem kémlelő. Nyújtóztam egyet és már ültem is fel. A telefonomhoz kaptam egyből és meglepve láttam, hogy hajnal öt van csak. Tehát ennyire sikeresen elaludhattam, hogy az ébresztőm előtt keltem fel. Aztán megnéztem az üzeneteimet és azt hittem, hogy egyesével fojtom meg a barátaimat. Aztán a saját galériámat megnyitottam és a már a szekrénynél álló lányhoz szóltam:

- Lexa, öhm... Azt hiszem ezt látnod kellene... - nyújtottam felé a telefonomat, mire kissé idegesen nyúlt érte.

De ahogy meglátta, hogy mit is adtam a kezébe, elmosolyodott. Ismét az a mosoly volt az arcán, mint aki csábításra készen várja az alkalmat. Nyugodtan leült mellém és a képet nézte továbbra is, aztán a kezembe adta a telefont és egy pontra bökött, amitől azt hittem elsüllyedek... Szerintem elég vörös voltam, mert éreztem, ahogy forr a fejem. Várt egy kicsit, hogy teljesen kiélvezze azt, hogy zavarban vagyok, csak utána tett megjegyzést arra a bizonyos fénykép részre:

- Tudod, azért ellenőriztem volna, hogy akivel képet csinálok álmában, valóban alszik vagy sem.

- Akkor jó ötletnek tűnt, meg az öcséd is lőtt egy fotót, így gondoltam, jobb, ha tőlem látod, nem a többiek hülyeségeit hallgatod elsőnek.

- Tudod, tegnap előbb vagy azonos időben aludtunk el. Nem aludtam, csak gondoltam, hogy kicsit kicselezlek és győztem is. - dőlt a vállamra. - Nem akarok ennyire merev, fagyos lenni...

- Miért én? - tettem fel az egyszerű kérdést, amit nem értett annyira. - Miért én vagyok az, aki felkeltette az érdeklődésedet? Semmi sincs bennem, ami egyedi.

- Hát, nem sok lányt ismerek, aki ennyire komolyan védi a barátait és idegeneket egyaránt. Ennyire fegyverbolond, higgadt lány a világon nem létezik és én nagyon érdeklődő ember vagyok. Főleg, ha valaki ennyire... Nem is tudom megfogalmazni. 

- Egyenlőre egyezünk meg annyiban, hogy barátságot kötünk? - inkább volt kérdés, mint kijelentés a részemről.

Bár ne mondtam volna ki ennyire bizonytalanul. Egy kicsit komolyabb lettem volna, elhatározottabb, akkor nem történt volna meg... De abban a pillanatban semmi sem számított hirtelen. Egymás felé fordítottuk a fejünket és egy elég szomorú csillogás fogadott engem. Enyhén szétnyíltak az ajkaim, bár nem tudom miért reagáltam ilyen gyengén. Elsőnek nagyon gyengéden csókolt meg, aztán én egy viszonzást hajtottam végre, amitől bátrabb lett. A következő pillanatban már elfeküdtem és ő felettem volt. Nem tudom miért hevült fel, de nem akarok sietni, hiszen nem is ismerem őt annyira! A vállaihoz értem és enyhén eltoltam, aminek nem nagyon örült:

- Ez nekem gyors Lexa... Túl gyors... - alig bírtam levegőt venni, mert annyira mohó volt valamiért.

- Clarke... - ahogy a szemembe nézett, kezdtem elveszíteni abban a hitem, hogy csak egy szimpla kapcsolat lesz kettőnk közt. - Akkor hogyan tovább ha neked ez gyors, nekem meg kínzóan lassú?

- Barátság extrákkal? - csillant fel a szeme, mintha valami nagyon jót mondtam volna ki az imént. - Ezalatt a csókra, együtt alvásra gondolok jelenleg. Semmi többre!

- Most ezt mondod... - mosolygott továbbra is.

- Ha bátor vagy mások előtt is megcsókolni, akkor talán elismerem, hogy együtt vagyunk. Ennyi csak a feltételem. - kíváncsi voltam, hogy mi lesz a reakciója.