Holtak hajnala

Azon a reggelen

Békésen éltem. Egy átlagos lány vagyok, mint mindenki más. Clarke Griffin a nevem, 19 éves vagyok most, semmi komoly sincs az életemben. Persze azt leszámítva, hogy apám nemrég, négy éve meghalt egy baleset végett. Anyámnak egy másik családbarátja segített, Marcus, aki idővel a nevelő apám lett... Nem volt evvel gondom, mégis korainak éreztem, hogy már van egy másik férfi az életünkben, aki az apuka/férj szerepet kapta. Ja igen, anyám orvos a városi kórházban, Marcus pedig egy tudós(?) azt hiszem, vagyis eddig ez volt a munkája. Én meg inkább rajzolok, művészeti suliban vagyok jelenleg végzős, aztán meg ki tudja hogyan tovább. Bár a tanárom látja bennem a potenciált, ezért mindenáron művésznek akar engem továbbra is képezni, amit nem bánok. Apám fotósként élt, az után pedig katona volt, imádta a munkáját és nagyon dicsérték őt benne. Mára már csak hárman vagyunk a családban. Csendesen indult a napom, reggel korán kelő típus vagyok, aki siet mindent elvégezni. Bár ma vasárnap volt, így nem kellett sietnem sehova sem. Már reggel rossz előérzetem volt valamiért. Mégsem foglalkoztam vele, csak csináltam a reggeli rutinomat és indultam le a konyhába anyámékhoz. Álmoskás voltam még egy kicsit, de nem nagyon zavart. Hiszen nem sietek, akkor minek ébredjek fel olyan gyorsan? Nyugodtan léptem a konyhába, ahol már készen volt a reggeli, meg egy adag kávé is kísérőnek ott volt az asztalon. Egyből a bögréért nyúltam, aztán foglaltam helyet az asztalnál. Marcus az újságot letéve mosollyal az arcán köszöntött engem:

- Jó reggelt kölyök! Látom, most sem akarsz lustálkodni. - mindig is a barátszerepet akart nálam elérni, és ezért tisztelem őt.

- Neked is jó reggelt Marcus! - engedtem egy halvány mosolyt az arcomra. - Nem szokásom nagyon lustálkodni, hiába van hétvége. Valahogy szeretem a rendszert, amit felépíteni lehet egy napban.

- Néha komolyabb felnőtt vagy, mint mi. - nevetett anya, ahogy ő is helyet foglalt. - De ez sose rossz, legalább mi lehetünk néha gyerekek.

- Hát, az nem néha szokott előfordulni... - jegyeztem meg, mire anya csak tetetett sértődöttséget mutatott.

- Jól van nagyanyó, ezt megjegyeztem! - ahogy mondta, el is nevettük magunkat.

Olyan jó így reggel nyugodtan érkezni a barátaimmal. Mert inkább barátok számomra, mint szülők. Ez sosem zavar engem, így legalább szabadabb vagyok a szokottnál, ami nekem tökéletes. Nem lógnak a nyakamon, igazán inkább barátaim akarnak lenni, mintsem a szüleim. Ez nekem remekül megfelel. Ahogy megreggeliztünk, mentem vissza fel, hogy valami városban mászkáláshoz való ruhát vadásszak magamnak. Persze csak úgy fogok menni, ha előtte szerzek egy-két embert kóborolni. A telefonon megzaklattam a két legjobb barátnőmet, Raven-t és Octavia-t. Ahogy írtam nekik, nem kellett fél perc sem, már kaptam a választ, hogy van tíz percem öltözni, aztán itt vannak és rabolnak is el engem. Így hát egy gyors vadászat után előkaptam az egyik kedvenc szaggatott fekete farmerem, párosítva egy fekete pólóval és bőrkabáttal. Nem is szeretem a feketét, dehogyis... Csak a ruháim fele fekete, a többi meg inkább fiús színű és viseletű. Inkább egy srác ruhásszekrénye lenne, mintsem az enyém, de nem vagyok valami nagy cicababa. Igazából irtózom tőlük. Ahogy sikeresen végeztem, siettem le telefonnal a zsebben és vettem is fel az edzőcipőmet. Még elköszöntem gyorsan anyáéktól és már rohantam is ki a ház elé, ahol pontosan érkezett két lány már a nyakamba borult, mintha nem is láttak volna engem tegnap:

- Végre, már azt hittem, hogy évek múlva érkezel kifele! - mondta Raven, ahogy elengedtek engem.

- Ugyan, még három perccel korábban jöttem ki, mert tudtam, hogy türelmetlenek vagytok! 

- Na, nem kapunk össze hölgyek! - nevetett Octavia. - Nos, akkor irány a park, közben beugrunk egy kis kávézóba, ami frissen nyílt. Mivel tisztában vagyok avval, hogy kávéfüggőségetek van nektek, minimum egy kávéért bemegyünk.