Apocalips -Zombies

11.- Egy új ismerős

Mikor visszaértünk a táborba, első dolgom volt, hogy beálltam a zuhany alá. Legalább fél óra volt, mire kimostam a hajamból a beleszáradt sarat. Masie fürdött meg először a faházunk fürdőszobájában, utána én, aztán Nick.
Melody amint meglátott minket, röhögőgörcsöt kapott. Van egy olyan érzésem, hogy a "három mocsári szörnyet" -ahogy ő mondta- jó ideig nem fogja elfelejteni.

Sarah is beleegyezett Masie maradásába, és mivel mást nem nagyon ismert, nálunk aludt. Úgyis volt még egy üres ágyunk.
Melody kedves volt Masie-vel, azonban ő ígyis távolságtartó maradt egy kicsit. Velem volt a legnyitottabb. Valószínűleg, mivel én beszéltem vele először.

Ilyenkor, amikor nincs portyázás, akkor lehet felderíteni a tábort. Megismerkedtem egy pár emberrel, köztük Yashimabeth-tel, akivel elég jól megtaláltam a hangsúlyt. Barna bőre van, hosszú haját apró fonatokban hordja. Mint megtudtam, a lőszerraktárban tevékenykedik, ugyanis az apja katona volt az angol hadseregnél, így ért a fegyverekhez.
Éppen vele készültem találkozni.

A tábor vége felé, a hatalmas fal mellett egy terebélyes fa áll, amire egy hintaágy volt felfüggesztve. Yashimabeth még nem volt ott, így lehuppantam a hintaágyra, és csak bámultam a falat.
Vajon mi lehet azokkal akik kint vannak? Mármint azok, akik mondjuk egyedük próbálnak túlélni a sok zombi között? És akiket megharaptak... rengeteg ember lett így élő-halott. Köztük... Apa. Még mindig hiányzik. Egyáltalán valaha is visszatérhetnek ezek az emberek? Lehetnek újra normálisak? Megtalálják az ellenszert? Ha nem, búcsút inthet a világ ezeknek az embereknek. Ha túl későn találják meg, lehet, hogy már nem lesz kit visszahozni... Túl későn...

-Helló! Leülhetek? -kérdezte valaki a hátam mögött, ezzel kirántva gondolataim közül. Hátrafordultam, és meg is pillantottam a hang gazdáját. Nem Beth volt, hanem egy fiú. Búzaszőke hajjal, és kék íriszekkel áldotta meg az ég. Nálam egy pár évvel lehetett csak idősebb, és kb. egy fél fejjel magasabb.

-Persze! -bólintottam, mire lehuppant mellém az ágyba, és ő is a falat kezdte el bámulni.

-Egyébként Dean Wollow -fordult felém egy mosollyal az arcán.

-Jenna Fleck -eresztettem meg egy mosolyt én is.

-Ti vagytok az újak, ugye? -kérdezte még mindig engem vizslatva.

-Hát már nem vagyunk annyira újak, de igen.

-Öten vagytok, nem?

-Igen. Én, a barátnőm: Melody, Nick, a nővérem: Jella, és Jella pasija: Brandon -eresztettem meg a végén egy fintort, mire a mellettem ülő fiú felnevetett.

-Látom nem nagyon szívleled a csávót -nevetett még mindig.

-Rátapintottál a lényegre -bólintottam. -Na, és most mesélj te magadról-mosolyogtam rá féloldalasan.

-Hát rendben -mosolyodott el ő is. -Mint mondtam, a nevem Dean. Én is itt lakok a faházak egyikében.

-Na nem mondod! -forgattam meg a szemem nevetve.

-Szóval. A mi faházunk is négy személyes, együtt lakok Joe-val, Cody-val, és bátyámmal: Daniel-el. Tizenhat vagyok, és Salt Lake City-ból jövök. Mielőtt kitört ez az egész elmebaj, ebbe az íjásztáborba jöttünk a bátyámmal. Akkor tört ki a vírus. Gyorsan haza akartak minket küldeni, de a busz amivel jöttünk lerobbant. Vissza kellett menni a táborba, mivel Croydon-ban nem tudtunk volna hol megszállni, amíg megjavítják a buszt. Szájmaszkokat kaptunk, kézfertőtlenítőt, minden nap néztük a híreket... ameddig volt áram. Amennyire lehet elkülönítettek minket, de tudod... a vírus a levegőben terjedt, így rengetegen átváltoztak. Vagy megoldották, és kiterelték őket, vagy végeztek velük. A falak magasak voltak, és megvédtek minket na meg a nagy kapu is. Őszintén, fogalmam sincs miért építették ilyenre a helyet, de a legjobb döntés volt. Azóta itt élek, túlélőket keresünk, segítünk amiben csak lehet. Borzasztóan hálásak vagyunk Sarah-nak, hogy elszállásol minket. A tábornak van saját irányítású vízvezeték rendszere, ezért tudunk öntözni, mert fürödni. Emelett mint láttad növényeket is termesztünk, minél jobban törekszünk az önellátásra, hogy ne kelljen annyit portyázni járni.