Veled mindenhova

3. rész

Tegnap este telefonon beszéltem Steward-dal és a húgommal, Poppy-val. Hát, elég nehezen viselték mindketten.

Steward-nak több mint 20 percig igyekeztem érveket felhozni , hogy miért is lenne ez most jó nekem és miért kellene elengednie. Ha nem egyezett volna bele, nem hiszem hogy el mentem volna. Apám helyett apám már nagyon sok éve és tudom, hogy csak a legjobbat szeretné nekem. Végül úgy gondolta, hogy annak ellenére, hogy megállás nélkül aggódni fog és hogy a telefont szorongatva fogja mindennap várni hogy hívjam vagy írjak, menjek el ha így látom jónak, de vigyázzak magamra nagyon. 

Poppy már nehezebb eset volt. Így is ritkán tudjuk megoldani a találkozást, de ez még jobban megviselte mint gondoltam. Poppy a 9 éves féltestvérem. Csak velem tartja a kapcsolatot, az apja nem engedi, hogy anyával találkozzon egészen addig, amíg anya le nem szokik az alkoholról. Gondolom sokat elárul róla, ha még mindig nem szokott le, a saját gyerekéért sem. Közel egy óráig telefonáltunk. Ez idő alatt felváltva sírtunk és nevettünk. Neki is megígértem, hogy küldök képeslapot és természetesen hozok valamilyen szuvenírt is. Azt mondta, hogy csak akkor enged el, ha holnap még elmegyek hozzá személyesen is elköszönni. Természetesen beleegyeztem.

Másnap reggel korán eljöttem Liv-éktől és hazamentem lerakni a cuccaim. Amikor hazaértem, szerencsére anyám még aludt. Az rendszeres éjszakai randalírozásai mindig megteszik a hatásukat, és emiatt általában 11-ig fel sem kel. Csendben csináltam magamnak egy kis reggelit, de sajnos nem úsztam meg, hogy találkozzak anyámmal. 

- Na végre hogy hazaértél! - mordult rám. - Hol voltál?

- Liv-nél aludtam. - mondtam miközben leültem az asztalhoz és elkezdtem enni. Láttam, hogy nagyon nézi a rántottám. - Neked is csináltam. - mondtam, majd a tűzhelyre mutattam. Egy apró köszönöm nem hangzott el, de láttam, hogy legalább jóízűen eszi. Én nem tudtam befejezni az enyém, pedig finom volt. Fránya étvágytalanság. 

Pár óra múlva kopogtak az ajtómon. Kinyitom és anyám áll előttem.

- Kéne valami kaja, nem? - kérdezte flegmán, miközben a falnak támaszkodott az egyik kezével.

- Van kaja a hűtőben, két napja főztem, és egy falatot sem ettél belőle. - válaszoltam és már csuktam volna be az ajtót, de megállított.

- Nem fogom megenni azt a szart! Úgy néz ki, mint egy adag hányás. Csinálj valami mást. - parancsolt rám, majd végignézett rajtam. - Csont és bőr vagy, mint valami csontváz! 

- Köszönd meg magadnak - válaszoltam, majd mérgesen rácsaptam az ajtót. 

Kora délután sétálva elindultam Poppy-ékhoz, természetesen titokban. Soha nem mondom el anyámnak, hogyha hozzájuk megyek. Poppy-ék a város másik felén laknak, de túl szép volt az idő, hogy busszal menjek, amúgyis szeretek sétálni. Fülhallgatóval a fülemben sétáltam az árnyékos oldalán az útnak, amikor észrevettem velem szembejönni Jeremy-t, de még messze volt tőlem. Nem tudtam hirtelen mit csináljak, elfogott az félelem, így ijedtemben inkább átmentem a túloldalra. Inkább megsülök a naptól, de nem akarok vele találkozni. Nem tudtam elkerülni, ugyanis átjött ő is. Valószínűleg észrevett engem, és tudtam, hogy meg fog állítani. Lehajtott fejjel sétáltam, de mivel direkt megállt előttem, így nekimentem. Pár pillanat eltelt, mire végre felemeltem a fejem és ránéztem. 2 hónapja nem láttam és nem voltam felkészülve erre a pillanatra.

- Szia Alice - köszönt nekem és láttam, hogy közelebb hajol hogy puszit adjon. Ösztönösen hátrahőköltem. Először értetlenül nézett rám, de utána bólintott. - Hogy vagy? Nem láttalak egy ideje.