CSAK SZÍNHÁZ

XXXII.

A vacsora végeztével mindenki kifizette a saját ételét, a maradékot pedig elcsomagoltattuk.
Az utcára kilépve az arcomba csapódott a téli este hideg levegője és örömmel tapasztaltam, hogy pár magányos hókristály szállingózik a levegőben. Az örömömet az sem tudta letörni, hogy tudtam, hogy ebből porhó lesz.

- Velem jössz vagy Barnival? - érintette meg a karomat Kriszti. - Persze nem sértődöm meg, csak kérdezem.

- Szerintem most Barnival, mert... - haboztam a válasszal és ahelyett, hogy kimondtam volna a mondat végét csak bólintottam egyet. - De köszönök mindent!

- Nincs mit, akkor jó éjt! - ölelt át szorosan.

Egy rövid búcsúzkodás után Barnival indultam el a sötét éjszakába.
Hazáig némán mentünk egymás mellett, egy-két szemezésen kívül semmi sem volt.
Megőrjített a csend és az, hogy egy szót sem szól. Legalább a gondolatait hadd halljam, még akkor is, ha tudom, hogy nem lesznek feltétlenül pozitívak.
Amint Barni becsukta mögöttünk az ajtót és levettem a cipőmet, végre megszólalt.

- Iszol valamit? - a meghökkenéstől alig tudtam kinyögni valamit.

- Bort kérek - adtam választ és helyet foglaltam a kanapén.

Barni a kezembe adta az öblös üvegpoharat, amiben a bordó színű ital lötyögött.

- Kezded te vagy kezdjem én? - ült le mellém és egy hatalmas kortyot húzott le az alkoholos italból.

Nem válaszoltam, csak a poharamba bámultam, mintha attól várnám a segítséget.

- Jó, akkor ezt annak veszem, hogy mondhatom - elégeltem meg Barni a hallgatásomat. - Mióta tudod? - tette fel az első kérdését.

- Ma mondta Heitmann, de hivatalosan már pár napja sejtjük Évivel, hogy erről lesz szó - adtam választ színtelen hangon, majd megízleltem a bor savanykás zamatát.

- Miért nem mondtad már el a sejtésednél? - nézett a szemembe, aztán a poharat az asztalra helyezte és kioldott két gombot az ingjén.

- Örülnék, hogyha nem száraz kérdéseket szegeznél nekem - untam meg a vallatást.

- Örülnék, ha átfogóbb képet kaphatnék a barátnőm terveiről, mielőtt még lelép egy külföldi városba - szólt kapásból Barni és gúnyos mosolyra húzta a száját.

- Azért nem mondtam el, mert egyrészt nem voltam benne még biztos és nem akartam, hogy idő előtt megtudd, másrészt pedig azért, mert át akartam gondolni, anélkül, hogy befolyásolnál - adtam meg magamat.

- Szerinted befolyásoltalak volna? - Barni hangja halk és rekedt volt, amelytől egyszerűen úgy éreztem, hogy kicsúszik alólam a kanapé.

- Nem, mármint csak érted. Anélkül, hogy az irántad érzett érzelmeim befolyásoltak volna - fejeztem ki magamat pontosabban.

- Ha azok befolyásoltak volna, most nem itt ülnénk ezen a kicseszett kanapén - vakarta meg a homlokát Barni. - Ha az érzelmeidre hallgatsz akkor itt maradsz. De nem azokra hallgattál, hanem az eszedre.

- Per pillanat nem tudom eldönteni, hogy mit érzel - tártam szét a karomat, majd egy újabbat kortyoltam az italból.

- Én se tudom rólad eldönteni, szóval azt hiszem megint kvittek vagyunk, Szofi - válaszolt Barni.

Csendben ültünk egymás mellett, amíg a fiú hangja meg nem törte a csendet.

- Kurva nehéz lesz nézni, hogy elmész - hunyta le a szemét.

- Nem örökre megyek - csúsztam hozzá közelebb és a vállára hajtottam a fejemet.

Nem voltam biztos a szavaimban.