CSAK SZÍNHÁZ

VII.

Az őszi levelek barnába, bordóba, sárgába és zöldbe öltözve tündököltek, miközben a szél erősen fújta őket.
A kezemet a zsebembe rejtettem és a zavaromat leplezve lépdeltem Barni mellett.
Hamarosan, egy bő öt perc múlva el is értünk egy takaros, kis eldugott kávézóhoz. Barni kinyitotta előttem az üvegajtót és beljebb tessékelt a meleg helyiségbe.

- A lovagiasság mintapéldánya - vigyorodtam el élcelődve. Barni rám emelte szürkéskék tekintetét és a beszólásomat figyelmen kívül hagyva megkérdezte, hogy hová szeretnék ülni.

- Az ablak mellé, oda hátra a szobanövény mellé - mutattam az említett helyre.

Le is ültünk a kettes helyre, én pedig máris fellapoztam az itallapot. A szemem ide-oda járt a finomabbnál finomabb italok között, mikor végre megállapodott a választott innivalómon.

- Sziasztok! - állt meg mellettünk a pincérnő. Szőke hosszú haját kócos, laza konytyba kötve viselte; a kávézó nevét viselő pólóban - ami egyben a nevét is hirdette; Hanna - állt az asztal mellett. - Mit adhatok? - ajándékozott meg minket egy barátságos mosollyal.

- Mit szeretnél? - kérdezte Barni és rám szegezte a tekintetét.

- Én egy karamellás lattét kérnék - böktem az ujjammal a letisztult betűkkel írt kávé nevére.

- Oké - bólintott a szőke és gyorsan lefirkantotta az ital nevét. - És te?

- Csak egy presszót - zárta össze az itallapot Barni, és oldalra se pillantva az arcomat kezdte el vizslatni.

- Rendben, mindjárt jövök - biccentett a pincérnő és a pult felé indult. Pár perc múlva már a karamellás, tejszínhabos lattémmal szemeztem.

- Szóval? - ittam bele a kávémba.

- Szóval mi? - kérdezte felháborítóan szép mosollyal Barni, miközben ő is a szájához emelte a fehér kerámiából készült csészét.

- Miről akartál beszélni? - kavargattam meg a kávémat, ami kezdett enyhén undorítóan kinézni, mivel elkevertem benne a tejszínhabot.

- Szerettelek volna megkérni valamire - mondta és a nyelvével egy lomha mozdulattal simított végig az alsó ajkán. A szememmel végig követtem az előbbi megmoccanást.

- Igen? - kérdeztem. Kezdtem egyre kíváncsibb lenni, de Barni jó szokásához híven a végletekig fokozta ezt az érzésemet.

- Egy elég komoly témáról lenne szó - kezdte felvezetni a kérését. - Egy elég kényes és komoly témáról - köszörülte meg a torkát, majd rám pillantott. A pillantása mindent elárult. Vili bácsi.

- Hallgatlak...

- Megírnád Vili bácsi gyászbeszédét? - sütötte le a szemét, egész halkan ejtette ki a száján az előbbi szavakat. A szemeim égni kezdtek, erősen kifújtam a levegőt.

- Persze - suttogtam és egy újabb nagy kortyot fogyasztottam el a kávémból.

Talán két percig ültünk néma csöndben. Mind a ketten a gondolatainkba merülve iszogattuk a kávénkat.

- Amúgy hogy megy a szövegtanulás? - ennél sablonosabb témát nem tudtál volna kérdezni, Barni?

- Egészen jól - mondtam. - Neked? - kérdeztem vissza illemből.

- Jól. Kifejezetten jól.

- Örülök - rágtam a szám szélét. Barnira szegeztem a tekintetem, és meglepődve tapasztalta, hogy követte a szemével az előbbi mozdulatomat.