CSAK SZÍNHÁZ

XXII.

Aznap este nemigen tudtam aludni.
Továbbra is Luca mellett feküdtem és bámultam a sötétbe, addig amíg a szemem teljesen hozzá nem szokott.
A gondolataim viszont meglepő módon nem csupán Barni felé kalandoztak el.
Magamon agyaltam.
Úgy összességében az életemen, azon, ami eddig velem történt.
A szívembe facsartak az érzéseim, szorítottak, néhol engedtek, aztán újra fájt minden.
Néhol sírtam, néhol pedig csak lehunyt szemmel mosolyogtam és idéztem vissza a múltat.
Másnap reggel korán keltem. Lementem és vajaztam magamnak egy kiflit, miközben a telefonomat nyomkodtam. Egy chat-fej ugrott fel, Barni üzent.

Barni: Nem haragszom rád. Legyen szép napod!

Ennyit írt, nekem pedig széles mosolyra húzódtak az ajkaim és egy utolsót haraptam a kiflibe. Felsiettem a szobámba és halkan - hogy Lucát még véletlenül se ébresszem fel - összepakoltam. A fürdő felé vettem az irányt és egy alapos fogmosás után felkaptam magamra egy egyszerű, világos farmert, valamint egy borvörös teknős nyakú pulóvert. A telefonomat újra a kezembe vettem, ahol egy újabb üzenet várt rám, ismét a fiútól.

Barni: Kimegyek eléd az állomásra. Mikor fut be a vonatod?

Szofi: Rendben, köszönöm. Olyan egyre saccolom, a Déliben.

A mosolyomat visszafojtva vártam a választ.

Barni: Oké, ott várlak.

Vigyorogva kapcsoltam ki a készüléket és szinte táncolva érkeztem meg a szobába. Luca álmosan pislogott rám.

- Mi ez a nagy jókedv? - dörzsölte meg a szemét.

- Barni kijön értem az állomásra - éreztem, ahogyan egy hatalmas, boldog mosoly terül szét az arcomon.

- Hát ez csodálatos! - jegyezte meg Luca egy kis cinikus örömmel a hangjában. - Végre valami előrelépés. Bár már a vacsora meghívás is az volt.

- Na, én megyek le Anyuékhoz - mondtam és hagytam, hogy a húgom egy picit magához térjen.

A nappaliba siettem és egy gyors puszit nyomtam Anyu arcára.

- Jó reggelt, Szofikám! - mosolyodott el. - Hogy aludtál?

- Egész jól, köszi - válaszoltam. - És te?

Hiányzott, hogy itt legyek velük. Hiányzott a régi, itteni életem. Örülök, hogy eljöttem, jó volt viszontlátni a családomat. Körülbelül egy óra múlva indultam. Ragaszkodtak hozzá, hogy kivigyenek az állomásra, de mondtam, hogy ne fáradjanak. Puszit nyomtam mindenki arcára, majd a csomagomat felkapva kisétáltam a házból és a buszmegállóba mentem.
Egy jó háromnegyed óra múlva már a vonaton ücsörögtem. A visszaút nagyon unalmas volt. Ahogy a vonat zötykölődött alattam, én folyamatosan a tájat bámultam. A szürke égbe pontosan simultak bele a fák, a bokrok. A színei sötétek voltak, ide a fátyolfelhős égen néha-néha átszűrődött egy lágy napsugár. Cirógatta a tájat a fényével, majd megadva magát az ősz borújának visszavonult a szürke felhők mögé.
Az hideg ablaküvegnek támasztottam a fejemet, amely a vonat mozgásának ritmusában remegett.
Ittam egy korty vizet és lehunytam a szememet, és az ülés puha háttámlának döntöttem a fejemet.
A hangosbemondóból hallottam, hogy hamarosan Budapest következik.
Elmosolyodtam és szedelőzködni kezdtem.
A kezembe vettem a kabátomat és az utazótáskámat, majd a vonat ajtaja felé igyekeztem.
A szerelvény lassacskán lassítani kezdett, míg végül méltóságteljesen vonult be a pályaudvarra.
A fékek csikorogtak, majd leállt a gépezet.
Szinte elsőként ugrottam le a vonatról és önkéntelenül is körbenéztem, a szememmel Barnit kerestem.
Beljebb sétáltam és a lépcső tetején megláttam a szobrozó fiút. Valami zsebkönyvet olvasott éppen. Felé siettem és megálltam vele szemben, majd enyhén meglöktem a könyve alját.
Barni rám emelte azt a gyönyörű szürkéskék íriszét és csupán annyit mondott: