CSAK SZÍNHÁZ

XXIX.

A fény a szemembe vakított, ahogy az izzadt ujjaimat Barni kezére kulcsoltam, miközben meghajoltam a közönség előtt.
Vastaps.
Ugyanúgy boldogsággal töltött el, mint akkor, amikor pár nappal ezelőtt először hallottam. Az ajkam széles mosolyra húzódott, ahogy a mellettem álló fiúra felpillantottam.
Barni arcán büszke mosoly tükröződött és olyannyira szorította a kezemet, hogy szinte elfehéredtek az ujjai.
Noémi darabja óriási sikert aratott, majdnem mindig teltházunk volt és szerintem Évi is végre - hónapok óta először - oszthatott magának fizetést.
Szóval a » A szerelem, az szerelem « berobbant a köztudatba.
Minden jól haladt, az életem végre egyenesbe került.
Vagyis, majdnem minden haladt jól.

A szememet lehunyva simítottam végig a fekete, térdig érő ruhámon. Nagyot sóhajtva tettem fel egy réteg éjfekete szempillaspirált, tudva, hogy úgyis le fogom sírni. Megigazítottam a hajamat és kiléptem a szobám ajtaján, a táskámba becsúsztattam a gyászbeszédet. Már a gondolattól is majdnem elhánytam magamat, hogy ezt nekem fel kell olvasnom.

- Kész vagy? - kopogtattam be Kriszti ajtaján.

- Igen - szűrődött ki bentről a halk válasz.

- Indulhatunk? Noémi most írt, lent vár minket - tettem fel egy újabb kérdést, mire a lakótársam végre kinyitotta az ajtót.

A puha, sötétszürke szövetkabátomba burkolózva léptem ki az ajtón, és miután beszálltunk a kocsiba Noémi, Barni és Gabó mellé, éreztem, ahogy elönt egyfajta nyugodtság. Középen ülve alig fértem el, ám mégsem bántam. Egy rövid köszönés után Noémi kifordult az utcából és elindultunk.
A fejemet Barni vállának döntve próbáltam tudatosítani magamban, hogy mi fog történni. Én búcsúztatom el Vili bácsit, persze, nem úgy, szerintem fejben már mindenki megtette a maga búcsúját, de akkor is. Az állkapcsomat összeszorítva beszívtam Barni parfümjének fűszeres illatát, majd megkerestem a kezét és rászorítottam.
És akkor ott mindenki előtt fejben elbúcsúztam tőle, hogy ott már ne kelljen és ne mások előtt szakadjon ki belőlem mindaz, amit majd fel kell olvasnom. Egy könnycsepp csorgott végig az arcomon. Lassan és méltóságteljesen gördült le az arcomon, majd amikor Barni odanyúlt, hogy a meleg ujjaival felitassa az arcomról a szomorúságot dacosan elfordítottam tőle a fejemet. Nem akartam, hogy letörölje a sós cseppet az arcomról. Hagytam, hogy a könnyeim az arcomra száradjanak, mintha egy megpecsételés lenne.
Kriszti után szálltam ki a kocsiból és farkasszemet néztem a templommal. Az épület fenségesen tűrte, hogy az ódon cserepeit áztassa az eső.
Előre nézve elindultam befelé, a magassarkúm kopogása valamennyire segített, hogy ne zavarjon a csönd. Helyet foglaltam a harmadik sorban és suttogva köszöntem a társaság másik felének, akik Évi autójával érkeztek.
Az említett lány, mivel közeli hozzátartozó volt az első sorban foglalt helyet. Az arcokban felfedezni véltem Vili bácsi feleségét, aki sokszor ott volt a próbáinkon, aztán hirtelen nem jött többet. Onnan tudtuk, hogy baj van.
Amikor a pap megjelent és elkezdett beszélni próbáltam ott lenni testben és lélekben, de fejben mégiscsak ez az én búcsúm is volt.

- Vilmos kívánsága az volt, hogy hallgassunk meg egy búcsút, egy olyan személytől, aki, az ő szavait idézve, tudja majd, hogy mit kell mondani - hallottam az atya szavait. Rólam beszélt.

Feltápászkodtam a helyemről és remegve közelítettem meg az oltár előtti részt. A vörös szőnyegbe gyökerezett lábbal megköszörültem a torkomat és bele se pillantottam a beszédbe, a kezembe gyűrtem azt és beszélni kezdtem.

- Egy kórházi látogatásnál megkérdezte, hogy hogyan állok a beszéddel. Akkor még el sem kezdtem. Féltem megírni. Aztán megírtam és azt hittem, hogy elég jó lesz ahhoz, hogy erre emlékezzünk és ezzel búcsúzzunk el tőle. De most rájöttem, hogy nem fogom felolvasni, csak elmondom, hogy hogyan érzek. Vili bácsi, vagy számukra Vilmos, apa, nagybácsi - itt Évire pillantottam -, vagy ahogy személyesen nevezték egy csodálatos ember volt. A világ sokat veszített, hogy nincs köztünk ez az életvidám személy, aki vidáman pipázva nevetett az élet arcába és el tudom képzelni, hogy a halál arcát is hasonlóképpen tisztelte. De mégis mi itt vagyunk és itt - mutattam a szívemre - őrizzük az emlékeket, amelyek hozzá kötnek minket és addig itt él velünk, amíg el nem felejtjük őt. Emlékszem első alkalommal amikor megláttam őt, egy-két éve még nem gondoltam volna, hogy egyszer nagyapám helyett nagyapám, vagy apám helyett apám is lesz néha. Hiányozni fog, de mégis úgy érzem, hogy lehet, így kevésbé fáj már. Mindenkinek kevésbé fáj. Nem tudom, hogy mit gondolhatott akkor, amikor azt mondta, hogy tudni fogom, hogy mit mondok, ugyanis csak összevissza beszélek, de talán erre értette. El kell búcsúznunk tőle, de nem szabad, hogy ez a hiány a szívünkbe férkőzve mérgezzen minket. Boldogsággal kell, hogy eltöltsön az emléke - egy mosolyra húzódott a szám, miközben egy rövid sóhaj kiszaladt az ajkaim közül. - Szeretettel emlékezzünk, mert az hiszem ő sem akarná ezt és magában már azt gondolná, hogy fejezzem be, mert már baromira rá akar gyújtani - halvány, könnyes nevetés futott végig. - Szóval befejezem és hagyom, hogy pipázzon és kifújja a füstöt, amivel minden gondja távozik.

A helyemre sétáltam és mosolyogva könnyeztem és csak néztem fel a freskókra és próbáltam neki üzenni, hogy köszönök mindent, szeretem és remélem, hogy boldog volt.
A temetés végezetével a közeli családtagok elindultak a torra, mi pedig a temetőben ácsorogva néztünk szembe a kereszttel, amelyre fel volt vésve minden, amit tudnunk kellett. Egy szál fehér gerberát tettem le a sírra, majd engem követve mindenki ezt tette. Hátrébb álltunk és Lizit átkarolva - aki szaggatottan rázkódott a sírástól - elmormoltam magamban egy imát és álltunk ott egy percig. Hiszen az egy perc néma csend kijár. Aztán álltunk még egy percet, aztán még egyet, azt hiszem mindenkinek volt mit átgondolnia és mondania.
Együtt sétáltunk kifelé a temetőből azon a bizonyos, hideg decemberi napon.

- Ki merre? - tette fel a kérdést Marci.

- Négy embert el tudok vinni - szólalt meg reszelős hangon Noémi és előkotorta a táskájából a cigarettáját, majd pár másodperc múlva már gomolygott is ki a lilásra rúzsozott ajkai közül a sűrű füst.

- Minket hazadobsz? - kérdezte Miki, miközben nyomott egy puszit a kipirosodott szemű Lizi arcára.

- Persze - mosolyodott el Noémi és leverte a hamut. - Még van két hely - tette hozzá. Végül arra a két helyre Kriszti és Gabó jelentkezett, mi pedig Barnival egy rövid búcsúzkodás után hazafelé indultunk.

- Mit gondolsz? - tettem fel a kérdést, miközben a pirosra fagyott ujjaimat az ő kellemesen meleg kezébe csúsztattam.

- Miről mit gondolok? - válaszolt a kérdésemre egy kérdéssel, miközben a hüvelykujjával simogatni kezdte a jeges kézfejemet.

- Erről az egészről - suttogtam magam elé, majd leültem a kihalt villamosmegállóban a padra.

- Tudod, nem gondoltam volna, hogy nehéz lesz. Persze, búcsúzni nem könnyű, de mégis. Nehéz összefoglalni - mutatott rá arra a tényre, amit én már régen tudtam.

A sárga szerelvény csikorogva fékezett, mi pedig felkapaszkodtunk rá és leültünk egy kettesbe, az ablak mellé. A fejemet a hideg ablaknak döntöttem és Barnira mosolyogtam.

- Miért nem hagytad, hogy letöröljem az arcodról a könnyeket? - harapta be a fiú a száját.

- Mert azzal letörölted volna a búcsúmat is - mondtam halkan és közelebb hajoltam Barnihoz.

- Sajnálom - szólt a fiú és a kezébe vette az arcomat, a meleg tenyere a bőrömhöz simult, én pedig az ajkamat lassan az övéhez érintettem.

- Bármikor letörölheted a könnyeimet - néztem a szemébe komolyan, mire felnevetett és megrázta a fejét.

- Szívből remélem, hogy erre nem sokszor fog sor kerülni - adott egy puszit az orromra, majd rákulcsolta az ujjait az enyémre, ahogy csak röhögött velünk a villamos és Barni hangja beleveszett a gondolataimba, amikor meghallottam a hangját, miszerint két megálló múlva le kell szállnunk.

Kegyetlenül szerettem őt, de most mégis valamilyen más érzés is dominált. Hiány, de nem az a fájó, gonosz hiány, hogy ahányszor rá gondolsz belesajdul a szíved. Az a hiány, amely kedvesen becézi a szíved és szép emlékekkel próbálja megmutatni neked, hogy minden jó lesz.

Sziasztok!
Itt az új rész, megint késtem, sajnálom, de érhető okokból ez a fejezet nagyon nehéz volt.
Maradjatok otthon! Csókolok Mindenkit!
♥♥♥

Outlaaw, 2020. 04. 13.
[folytatás: 2020. 04. 13.]