Nehéz

59.

Grace életének harminc évét szánta arra, hogy segítsen a rászorulókon és már csak attól is rosszul érezte magát, ha kapott valami kis apróságot viszonzásként, kötelességének érezte, hogy így tegyen. Beth örökölte ezt a szemléletmódot, és már egész fiatalon még a középiskola elején elkezdett két alapítványnál is önkénteskedni. Grace tökéletesen egyengette a lányunk útját, ő tényleg mindig tudta, hogy mit kell mondani, Beth bármikor számíthatott rá, tökéletes volt a kapcsolatuk. Én is ott voltam és én is mindig vigyáztam rá, de én az apukája voltam csak... és bár nehezen fogadtam el, egy idő után muszáj volt, a lányok kezét előbb utóbb elkell engedni, és onnantól sokkal nagyobb szüksége volt az anyukájára.

Tisztán emlékszem hány este feküdtem le egyedül, mert éppen fiú gondok miatt kellett lelki segélyt adnia a lányunknak, vagy éppen egy rosszul elsült randi, vagy elrontott frizura volt a baj. Mindig megkaptam, „Apa te ezt nem érted". Igaza volt, nem értettem ezért sem erőltettem be magam oda.

A mai napig imádjuk egymást, csak felnőtt. Kicsi korában Grace volt kiborulva a kapcsolatunkon és én voltam eltelve attól, hogy a kis hercegnőmnek én vagyok a legfőbb mentsvára...

Beth egy ideje Európában él már így nem kellett átélnie Grace rossz napjait.

Féléve diagnosztizálták nála a mellrákot, mire felismerték már késő volt. Ugyan elkezdte a kemoterápiát, ami egy ideig szinten tartotta, de aztán rohamosan romlani kezdett, áttéteket találtak és abbahagyta a terápiát, bele törődött a halálba. Én erre nem voltam képes, sokáig próbáltam pozitívan gondolkodni, és őt is erre sarkalltam, ő csak elmosolyodott, tudtam, hogy esélyem sincs a rákkal szemben, elvette tőlem.

Az utolsó két hetet a kórházban töltöttük, ott ültem mellette az utolsó pillanatig és fogtam a kezét. Bármennyire is fájt látni, ahogy napról napra, óráról órára elhagyja az életerő, de megígértem neki, nem hagyom magára egy pillanatra sem.

Fél év kemény küzdelem, szenvedés után még egy utolsó csókot kért majd lehunyta szemét és többé nem ébredt fel, én pedig összetörtem. Percekig szorongattam még a kezét és zokogva könyörögtem magamban hogy ne, még ne hagyjon el, ne hagyjon magamra. Beth segített elengedni a kezét, nélküle nem sikerült volna, órákig teljesen önkívületi állapotban voltam. Mozogtam, elindultunk, haza hozott, de fogalmam sem volt mi történik körülöttem. És aznap éjjel üvöltve ébredtem fel, túlságosan is fájt, képtelen voltam elfogadni, valójában még mindig nem sikerült és fogalmam sincs valaha sikerülni fog-e.

- Apa... - hallottam meg hangját így felemeltem a fejem és ránéztem – Jól vagy?

- Igen, miért? – kérdeztem halkan mire csak leült mellém és megfogta a kezem.

- Csak aggódom érted, mióta a temetésről hazajöttünk itt ülsz mozdulatlanul és motyogsz.

- Csak megrohamoztak az emlékek. Felidéztem néhány szép pillanatot. Te jól vagy kicsim? – szorítottam meg picit, a kezét.

- Igen – bólintott majd könnyei utat törtek maguknak – Nem, valójában nem, egyszerűen csak fáj, képtelen vagyok felfogni, hogy nincs többé, erre senki nem készített fel – bújt hozzám mire csak átöleltem.

- Tudom kislányom, én is így éreztem mikor a szüleimet elveszítettem. Ehhez nem lehetsz elég idős vagy tapasztalt, erre még csak felkészülni sem lehet.

- Mi lesz most? Eladod a házat, elköltözöl?

- Nem, dehogy, ez a ház a tiéd lesz, az anyád mindig is ezt szerette volna, hogy ha mi nem leszünk, te vidd tovább, amit a nagymamád és az anyukád itt megalkotott. Én majd megpróbálom végezni a dolgom, bejárok az iskolába és folytatom a munkámat, hisz ha bezárkózunk csak rosszabb lesz és ő sem szeretné ezt, te is tudod.