Nehéz

54.

- Mondd...

- Gondolkodtam.

- Mesélj még – vigyorogtam.

- Nézegettem Lisáék képeit, és az jutott eszembe, hogy van egy csomó közös képünk már, de még nem osztottuk meg sehol.

- Mire gondolsz pontosan?

- Nem akarok most ilyen nagy közösségi oldalak ásza lenni, de akikkel ritkán találkozunk, mint például Mike és Fel, James és Amy és azt hiszem, ha néha életjelet adnánk magunkról, szerintem örülnének.

- Értem, szóval ki akarsz rólunk rakni egy képet valahova?

- Csak ha nem zavar, ha nem akarod megértem.

- Nem, semmi gondom ezzel, én is gondoltam már erre, csak nem tudtam te mennyire gondolod ezt fontosnak... Mármint tudod, sokan onnantól tekintik hivatalosnak, igazinak, hogy együtt vannak, mikor megosztanak egymásról vagy éppen kettőjükről képeket. És a mi kapcsolatunk ettől függetlenül is valós.

- Valósabb már nem is lehetne – simogatta arcom – És ezzel együtt néha úgy érzem, álmodom csak, hogy mellettem vagy, hogy tényleg sikerült és együtt vagyunk. Félek, mikor ébredek fel és csap arcon a valóság – mondta mire közelebb húzódtam hozzá és nyakát cirógatva sóhajtottam. – Szeretlek Grace és nem tudom, hogy élném túl, ha elveszítenélek.

- Nem fogsz elveszíteni, sosem – suttogtam és ajkait megérintve elmosolyodtam a reakcióján, ahogy megremegett és a takaró alatt rászorított a derekamra. Nem tett lépést felém így csak végig mértem arcát, minden irányban, minden apró vonását jól megnéztem majd gyönyörű szemeiben elmerülve picit közelebb hajoltam. – Nagyon szeretlek édesem és nincs semmi, ami ezen változtatni tudna. Csak rád van szükségem, egyedül rád.

- Ó drágám, én itt vagyok – csúsztatta kezét hátamra és magához vont – Mire vágysz?

- Érezni akarlak – súgtam már ajkai közé azután csak megcsókoltam és közben tarkóján végig simítottam majd hajába túrtam. Imádom a reakciót, ahogy magához szorít, mintha épp magába próbálna olvasztani, ahogy fenekembe vagy combomba markol, amivel érezteti, mennyire akar engem, csodálatos érzés.

Eltelt egy hét, elkezdődött a roham, a szakemberek egymást váltották, felmérték a terepet, mértek, terveket mutattak, elképzeléseket magyaráztak, mi pedig Adammel csak ámultunk, és azt hiszem boldogabbak már nem is lehettünk volna, hiszen láthattuk, ahogy szép lassan megvalósul az álmunk. Petert folyamatosan informáltuk a történésekről és a hálószobához konkrétan nem is nyúltunk, amíg ők meg nem érkeznek.

Időközben megtörtént a közösségi platformokon való debütálásunk is, és elképedtem milyen sokan találtak ránk hirtelen, a suliból főleg. Mike és Fel be is jelentkeztek hétvégére egy kis esti borozásra így most már előre előkészítettük a vendégszobát.

Holnap jönnek így ma még nyugi van, így délután a nappaliba kuckóztam be és olvastam. Adam kint játszott Gingerrel még, így élveztem az aktuális könyvem sztoriját. Mióta vége az iskolának ismét tudok időt szakítani eme tevékenységemre ugyanis az előtt, még ha sikerült is leülnöm pár percnél nem tartott tovább a nyugalmam, na persze ehhez hozzájárult az is, hogy nem volt tisztázva semmi és akkora kavalkád volt az életemben, amit még most sem tudom, hogy vészeltem át.

Így most már kihasználom a nyugalmat és amennyit csak tudok, ezzel foglalatoskodom.

- Hé cicuskám – hallottam meg a hangját mire az ajtó felé fordultam és megláttam vigyorgó fejét.

- Igen drágám?

- Öltözz fel, elviszlek vacsorázni.

- De miért? – ültem fel és tettem le a könyvemet.