Nehéz

46.

- Azt mégis honnan tudhatnád?

- Mióta leengedted a kezed azóta fogod az enyémet, szinte rögtön a kezem kerested, vágysz a közelségemre, érezni akarsz engem – mondtam mire lenézett és mikor meglátta, hogy a kezem fogja elakarta engedni, de nem eresztettem. – Neem, ne félj ennyire.

- Én annyira szerettelek téged, de te ezt eldobtad.

- Tudom, de nem is gondolkoztam azt hiszem, egyszerűen csak megakartalak szabadítani a tehertől.

- Milyen tehertől?

- Saját magamtól. Hisz fiatal vagy, annyi minden jutott eszembe, egy egész világ vár rád hogy felfedezd, nem húzhatlak vissza, élned kell az életed, tapasztalatokkal kell gazdagodnod és meggyőztem magam, hogy jobb is lesz neked nélkülem, de mikor ott a kórházban megláttalak, elárasztottak az érzések...

- Akkor te voltál a legédesebb teher nekem, amit egy életen át akartam hordozni.

- Még nem késő.

- Nem tehetem meg Markkal, hogy egyik pillanatról a másikra elküldöm mintha misem történt volna köztünk.

- Együtt voltál vele? Lefeküdtetek?

- Számít ez valamit?

- Nekem nem, hisz elhagytalak, lemondtam rólad, nem tehetnék neked szemrehányást, ha akarnék sem.

- Nem feküdtünk le egymással, odáig nem jutottunk. De szeret engem, érzem, pont úgy néz rám, mint te, amit akkor nem tudtam be azonosítani, de most már megy. Nem akarok neki fájdalmat okozni.

- Mint mondtam, várok rád. Próbáld meg vele, és ha bele szeretsz, elengedlek, de ha nem működik, én itt leszek és készen állok ott folytatni ahol abbamaradt azon a pénteken az iskolában, mikor azt terveztük, hogy a hétvégét a szigeten töltjük, csak egymással és a kutyánkkal törődve – mondtam miközben nyakát simogattam. Tudtam, hogy én vagyok neki az igazi, visszafog jönni hozzám, minden idő kérdése. De türelmes leszek, láttam ezt a Markot, igaz, ami igaz, jó képű és láttam, hogy néz rá, tényleg bele szeretett, ami nem meglepő, de nem tudja azt megadni neki, amit én, sosem fogja azt a reakciót kiváltani belőle, amit én. A szemembe nézett és felemelve kezét arcomhoz ért. Végig mérte azt, lassan mintha csak az emlékeibe akarná vésni a vonásaimat. Államhoz ért és újra szemembe nézve sóhajtott – Nem kell szégyellned ha, vágysz rá, bármikor megkaphatod.

- Mit? – kérdezte mire elmosolyodtam és még közelebb hajoltam hozzá.

- Nem kell kimondanod, ha attól rosszul érzed magad, csak bólints és én vállalom az egészet – alig mondtam ki már bólintott is így ajkait kóstolgatva ültettem fel a pultnál lévő székre. Rögtön derekam köré fonta karjait és végig simított hátamon miközben olyan szenvedéllyel csókolt, amit még nem is igazán tapasztaltam tőle. Érezni akartam őt, a bőrét, hogy hozzám simul, érezni akartam, ahogy eggyé válunk, hogy az enyém lesz, beleremeg minden mozdulatba, sóhajtozik és élvezkedik. Ajkait egy pillanatra sem szakította el enyémtől, éreztem, hogy ő is szeretné, ő is pont arra vágyik, amire én, úgy ahogy régen is tudtam néhány mozdulatából. De most, nem adta meg magát nekem, lassan eltolt miközben még csókolt, de aztán az is megszakadt. Levegőt kapkodva nézett rám és szemei csak úgy cikáztak szemem és ajkaim között, talán folytatni is akarta, de nem tette.

- Hiba volt ezt tennem.

- Dehogy volt, sőt tudod mit, ez csak megerősített abban, hogy megéri várnom, mert igazam van, engem akarsz, rám vágysz, nem Markra, engem akarsz ölelni és csókolni. Szeretlek Grace, végig szerettelek és szeretni is foglak, míg élek, ebben biztos vagyok.