Egy drogfüggő estimeséi

3.

2017.

A szobámban ülök egy rövid szürke pizsamagatyában és egy fekete pólóban. A függönyök behúzva, hogy a lekisebb fény se szűrődhessen be a szobámba.
Csörömpölés. Anyám kiborította a tablettáit. A konyha felől jön a hang. Lassan kisétálok a szobámból, és a konyha fele veszem az irányt. Anyám ül a konyhapultnál, fejét egyik kezére hajtja, másik kezében szorítja az antidepresszáns dobozát, a tabletták a földön gurulnak. Miközben a tablettákat szedtem, anyámra megint rátört egy dühkitörés, és az asztalon levő kristálypoharakat egy mozdulattal a földre lökte, miközben hisztérikus sírásban tört ki. Ez történik, ha nem veszi be időben a megfelelő gyógyszereket. Úgylátszik nem csak az antidepresszáns maradt ki ma reggel. Anyám szépen lassan őrül meg...a családunk így hullik darabokra. Mióta a hugom nem tud kűzdeni, azóta anyám is teljesen kivan.

Töltöttem neki egy pohár vizet, előkészítettem a gyógyszereit, odavittem neki a pulthoz. Közben a talpam az üvegszilánkokkal táncolt, mivel nem akartam tovább halogatni a gyógyszerek bevételét. Odatettem elé a vizet és a tablettákat. Ránéztem és elmondtam a szokásos mondatot:
-Anya...tudom, hogy ez egy nehéz időszak...de én meg itt vagyok és szeretlek. El fog múlni...vagy legalább enyhülni fog...
Anyám sápadt arcát felém fordította, szemein látszódott hogy napok óta nem aludt. Kínozzák a rémálmok, és a néha rátörő dührohamok sem segítenek. Erőltetetten rám mosolygott és megszorította a kezem. Itt még naív voltam és elhittem, hogy anyám változhat. Elhittem, hogy lerakja az alkoholt és végre engem is elfogad, mint gyermekét. De soha nem nézett rám úgy, mint a gyerekére. Mindig is a hugom volt a mindene.

Megvártam, míg anyám beveszi a tablettákat, majd felsepertem az üvegszilánkokat a padlóról, és fel is mostam, mert ahogy járkáltam felsértette a talpamat a szilánk, és vérpöttyöket hagytam magam után.

Visszasétáltam a szobámba. Igen, tudom. Egy rendes gyerek ilyenkor az anyjával maradna. De én semmilyen formában sem vagyok rendes gyerek. Becsuktam az ajtómat, majd lassan ráfordítottam a zárat, hogy ne lehessen hallani.
Elővettem egy szál cigit és rágyújtottam a szobámban. Remélem már mindenki gondolja, hogy nem csak dohány volt abban a cigiben. Elszívtam, és éreztem, ahogy a terhek hullanak le a vállamról, én pedig egy boldog világ felé tartok. Nem szellőztettem ki egy darabig, hogy a füstben még megtaláljam az örömöt. Pár óra leforgása után úgy döntöttem ideje ablakot nyitni hátha valami váratlan vendégünk érkezik. Nem tennék jó benyomást azzal, ha a füves füstöt lélegeznék be a szobámból. Bár tudják, hogy nem vagyok átlagos gyerek. Tudják, hogy mondhatni ,,balhés" vagyok. De csak csínytevésekről tudnak. A komolyabb dolgokat titokban tartom a rokonok előtt. Nehogy nevelőintézetbe küldjenek. Az kéne még. Meg a rehab.
Még a suliból maradt rám egy barátnőm, aki néhanapján átjött hozzám minden figyelmeztetés nélkül elszívni néhány cigit, és az élet nagy dolgairól beszélni. Joan ma is igy tett. Miközben épp szellőztettem hallottam, hogy kint valaki lépked. Már tudtam is, hogy ő az. Mindig az ablakon maszott be, hogy anyám ne lássa...végülis mindenki aki hozzám jött az az ablakomon mászott be...fura szokás. Joannal leültünk az ágyam mellé, hátunkat az ágy oldalának támasztva, és ő az első, én pedig a napom második füves cigijére gyújtottam rá. Eközben mindig kiveséztük, hogy vajon miért nem legalizálták még a marihuána használatát, a szülőket, akik idegroncsok, és csak úgy szimplán a sanyarú életünket.
-Szar ez így-zárta a beszélgetést Joan.
-Én már hozzászoktam...muszáj volt-feleltem beletörődve sorsomba.
-Ugye tudod, hogy ha akarnánk, akkor tudnánk változtatni?
-És ha én nem akarok?-kérdeztem költőien.
Joan hallgatott, és mélyet szívott a cigijéből, majd lenntartotta, és lassan kifújta a füstöt.
Már teljesen ellazultunk, amikor anyám kopogtatott az ajtón.
-Feather...ugye tanulsz?
-Igen, most is a második világháború gazdasági következményeit bújom-feleltem, és próbáltam emberi hangon, nem pedig úgy, mint aki teljesen szét van állva.
-Anyám még mindig nem fogta fel, higy jóideje nem járok iskolába. Azt hiszi, hogy online tanulok.
Joan már teljesen kész volt, ezért csak nevetett, és üres tekintetéből láttam, hogy ideje kiszellőztetni a szobámat.
A füst csak úgy dőlt ki az ablakon. Gyárak megirigyelnék, amit mi itt produkálni szoktunk. Mikor Joan-nak kicsit kitisztult a tudata elindult haza, már ha azt a lepukkant vityillót otthonnak lehet nevezni. Már délután 2 volt. Több mint a fél nap szívással ment el. De teljesen megérte. Az én tudatom is lassan kezd visszatérni, és újra érzem a vállama nehezedő súlyt, a húgom akaratlan hiányát, azt, hogy anyám képtelen leszokni az alkohol túladagolasáról, és nem tudja elfogadni, hogy a húgom nincs többé. Kikészít már az itthoni légkör. Felvettem egy fekete szakadt farmert, egy polot, egy nálam 2 számmal nagyobb fekete kapucnis pulcsit, és egy fekete cipőt. Kimásztam az ablakomon, és egy sétára indultam a fülhallgatóm és a telefonom társaságában. Magam alatt voltam, ekkoriban még előjött az a mellékhatás, hogy füvezés után depresszióba estem pár órára. Ilyenkor nem hagyhattam volna el a házat, nehogy olyat tegyek, amit utána már nem tudnék megbanni, mert belehalnék. De mégis elindultam, közben a gondjaim belülről egyre jobban felemésztettek. A zebrákon úgy sétáltam át, mintha caak az utcán sétálnék. Egyeltalán nem néztem szét, párszor rám is dudált egy-két ember, és idegesen ordibáltak utánam, én meg csak mentem, mint aki meg se hallotta ezeket. Szemeim még vörösek voltak, de lefele néztem, a kapucni a fejemen...senki nem látta. Megszokott útvonalon mentem. Le a főutcán, be az erdőbe. Ez az erdo arrol is ismert volt, hogy sok fiatal követett el itt öngyilkosságot, volt olyan eset is, hogy két 13 éves kisgyerek szerelmesek voltak, de a szüleik utálták egymást, ezért a gyerekek kiszöktek az erdőbe és megölték magukat, hogy odafent vagy odalent, de egymásé lehessenek. Sátánista rituálékat is tartottak itt, füveztek, ittak, stb. Egyértelműen le volt zárva a terület, de ki vagyok én, hogy ne szegjek szabályokat?