Nehéz

32.

- Neem, nem lehet, mondd, hogy nem - néztem rá könnyes szemmel majd Lisára.

- Nyugodj meg, mindjárt megvizsgál az orvos és utána mindent megbeszélünk, ne izgasd fel magad – búgta Adam, de ez most nem segített, csak bámultam őt könnyeimen át és egyszer csak zokogásban törtem ki mikor vissza emlékeztem az eseményekre. Felvillantak előttem a képek, az autónál állok, a fájdalom a fejemben, a kocsimba tuszkolnak. Kábult vagyok, nem tudom, mi történik, csak morgást hallok a ruhámat letépte, majd a lökés, és az újabb lökés. Olyan gyorsan történt minden, a nyakamra fogott és gyorsabban és erősebben csinálta, éreztem, hogy elfogy a levegőm, és teljes képszakadás. Ránéztem újra tudta min jár a fejem, mert az ő szemei is könnyesek voltak.

- Miss. Wilson, végre – jött be egy fehér köpenyes férfi nyomában Peterrel – Már nagyon vártuk, hogy felébredjen, emlékszik mi történt magával? - hajolt közelebb és a kis lámpácskájával bele világított szemembe majd eltette és csak nézett. – Ó igen, emlékszik – sóhajtott mikor belenézett szemembe. – Sajnálom Grace.

- Ki volt az?

- Te nem tudod?- kérdezte Peter nagyot nyelve.

- Nem – nyögtem ki nagy nehezen – Nem láttam, leütött, amitől elkábultam majd közben a nyakamnál fogva tartott és elájultam, csak éreztem, hogy megtörténik – néztem nagybátyámra majd az orvosra.

- És hogy érzi magát, van bármi panasza, fejfájás, rosszullét, hányinger?

- Fáj mindenhol, olyan, meggyötörtnek érzem magam.

- Igen, ezt megértem. Felhívom a nyomozót, hogy felébredt és kihallgathatják – mondta mire csak a plafont bámultam. A szemem sarkából láttam, hogy Lisa Peter mellé lép és átkarolja majd éreztem, ahogy Adam ráfog a kezemre. Fejem oldalra fordítottam és ránéztem. Ahogy tekintetünk összekapcsolódott rászorított kezemre.

- Annyira aggódtam érted Grace, mikor tegnap egész délután és este nem ébredtél fel, majd meg bolondultam – emelte fel kezét, és ahogy arcomhoz ért elfordítottam fejem.

- Grace mi a baj? – lépett oda Peter.

- Semmi csak, nem érzem jól magam. Olyan fullasztó érzés, mintha lelennék kötözve – próbáltam felülni és Adam rögtön ugrott is, hogy segítsen – Ne! Nem kell segíteni csak... csak engedjetek el – néztem rájuk mire Peter először Lisát majd Adamet nézte. Adam csak engem figyelt miközben kiegyenesedett, láttam a tekintetében, hogy ez mennyire fáj neki – Ne haragudj, csak kicsit feszült vagyok.

- Nem haragszom – mondta halkan majd ellépett az ágytól és elfordult.

- Peter, Lisa, kimennétek egy kicsit? – néztem rájuk mire csak bólintottak és elhagyták a szobát. Adam az ablak előtt állt és bámult kifelé majd lassan felém fordult – Nem akarok neked fájdalmat okozni.

- Tudom Grace, ez nem a te hibád, biztos vagyok abban, hogy nem szándékosan csinálod.

- Mielőtt felébredtem és megláttalak hallottalak és éreztelek. Azt mondtad szeretsz és megcsókoltál, éreztem, ahogy a kezem fogod és simogatod, addig a pillanatig mintha egy fekete gödörben lettem volna bezárva, az egész olyan volt, mint egy rossz álom, de te felébresztettél – mondtam halkan mire közelebb jött. – Álmomban visszacsókoltam, de álmomban nem tudtam mi történt velem, csak fáztam és fájt mindenem, de nem tudtam miért. Féltem, hogy nem látlak többé, hogy ott maradok egyedül. És mikor megláttalak egy pillanatra annyira boldog voltam, de akkor bevillantak emlékképek, ahogy leütnek és érzések, a fájdalom, ahogy megerőszakol és hirtelen minden érintés, amit tőled kaptam, csak fájt – néztem szemébe – És ugyanígy Petertől is, egyszerűen nem akarom, hogy bárki hozzám érjen. Most nem, még nem.