HAMUPIPŐKE

5. fejezet / minden túl jó

Az érzés, amikor azt érzed, hogy most minden oké. Vannak barátaid, nem bántanak és sikerült megbocsátanod magadnak. Az elmúlt pár hetem ezzel telt. Megbirkóztam a saját démonjaimmal. Az, hogy nap, mint nap tükörbe tudok nézni egy hatalmas megkönnyebbülés számomra. Nem okolom magamat semmi miatt, nem utálom magam. Túlzás lenne azt mondanom, hogy szeretem magam, de már kezdek megbarátkozni a testemmel és a lelkemmel. Így, több mint egy évtized elteltével el tudom engedni anyát, hogy most már nyugodtan pihenjen a túlvilágon. Ne aggódjon az ő zűrös és önpusztító lánya miatt. A nikotinfüggőségem viszont megmaradt. Egy ideig tudtam magam türtőztetni, de már semennyire sem megy. Rengeteg szálat szívok el egy nap. Az asztmán rohamosan romlik, volt, hogy a pipa sem használt. Ennek egy megoldása lenne: a cigaretta elhagyása. Mondták, hogy nyomjak valami tapaszt magamra, vagy vegyek be tablettát. De nekem maga az a pillanat kell, ahogyan a füst átjárja a tüdőmet. Mindenesetre nem vagyok teljesen elzárkózva az ötlettől.
Sachával is jóban lettem, de most kicsit visszább vettem a tempót. Elkezdtem túl hamar a közelembe engedni, ami miatt most kissé megijedtem. Most megtartok újra vele egy bizonyos távolságot. Nem kell naivvá válnom attól, mert Olivia jobb hatással van rám. Nekem is van egy szeszélyes személyiségem, amit tervezek megtartani. Úgy körülbelül örökre. Visszatérve a fiúhoz, ő a tudtomra adja, hogy tetszek neki. El is hívott már randizni párszor, de eddig csak visszautasítottam.
Az iskolai zaklatások megszűntek, csak néha ejt el pár megjegyzést Senne. Csak nyelek egyet és próbalok úgy tenni mintha meg sem hallanám. Mert mást nem tehetek. Olivia sokszor megvéd vele szemben, bár mindig elmondom neki, hogy felesleges, mivel megszoktam. Ezzel jár, ha az ember csődtömeg volt egész életében. Próbálom magam fejleszteni, de azt érzem ahányszor boldog vagyok, egy kis idő elteltével még szomorúbb vagyok. Aztán újra boldog. Még szomorúbb. És ez így, mint egy kibaszott körforgás.
Apával a kapcsolatom nem rendeződött. A minap a fejemhez vágta, hogy ő jobban szerette azt a Christine-t, aki egész nap kussolt és nem basztatta őt. Egyszerűen nem értem őt. Eddig azt akarta, hogy jobban legyek, most meg nem szeretné. Szerintem teljesen bolond az ember.

Hétfő.

  Az ébresztőm pontosan szól ma reggel is. Nehézkesen kelek fel, nincs túl jó kedvem. Este megbeszéltük Oliviával, hogy értem jön. Szokásos fekete ruháimat felveszem, a hajam laza copfba kötöm és indulásra bocsájtom magam. A nappaliba leérve Apu nézi a reggeli talk-showot, elmorog egy jó reggeltet, de nem is néz rám. Egy almát dobok a táskámba, elég lesz mára. Nincs túl sok kedvem az evéshez. A ház elé megyek, ott várom meg Oliviát. De ő még sehol. A megbeszélt idő után, 15 perccel sem érkezik meg, így elindulok gyalog.
Vártam hátha felvesz útközben, de még csak egy autó sem jött el mellettem. A kedvem még rosszabb, mint reggel volt.
Az iskola tömve diákokkal, lépni alig lehet. Mindenki nevet, pletykál. Mindenki azt mondja, az éjszakai üres utcák a legveszélyesebbek. Persze, akkor még nem sétáltál végig egy iskolafolyosón. Téged figyelnek, mindent tudnak rólad. Suttognak. Ordítanak.
Te pedig... te pedig csak figyelsz. Figyelsz, mert mást nem tudsz. Hisz rólad suttognak. Ki másról?
Meghalt az anyád, depressziós vagy, utálod az embereket, a halálba viszed magad a dohányzással, undorító ruhákat viselsz, a sminked visszataszító. Aztán pedig hirtelen megváltozol. Néha mosolyogsz, melléd csapódik egy népszerű lány és egy helyes fiú sóvárog utánad. A hajad már nem fekete, nem sminkelsz. Azt hiszed kevésbé leszel a központban. Ó, csak annál inkább.
Aztán arcon vág valami kegyetlen. Olivia rejtelmesen sugdolózik Sachával. Mintha valamit titkolnának. Oda megyek vagy tovább sétálok? Mély levegőt veszek és elsétálok mellettük. Sacha nem szól utánam. Olivia sem.
Furcsa érzés támad bennem, talán csalódottság. Hozzá szoktam volna a törődéshez? Ahhoz, hogy vannak barátaim?
Sacha egy barát? Nem, ez azért túlzás. Nem kedvelem annyira. Tipikusnak tűnik. Eljátssza, hogy szeret aztán pedig csak egyéjszakás kaland leszel neki. Hisz a mai fiúk a lányokat kihasználják, tárgyként kezelik őket.
Kevésbé érzem magabiztosabbnak magam, hogy nincs mellettem Olivia. Nem tudom mi a fene történhetett, hogy így faképnél hagyott. Ennyi lettem volna? 1 hónap? Engem a haláltól mentett meg ez a lány, ő pedig csak így itt hagy? Fene...

Kémia óra az első. Kifejezetten szeretem ezt a tantárgyat, van benne számolás, magolás és kísérletek. Anya mindig azt akarta, hogy orvos legyek. De elment a kedvem a kórházaktól. Mind tudjuk miért. Figyelmesen követem a tanár minden egyes mozdulatát az óra során, míg ki nem csengetnek. Összepakolok és az udvar felé veszem az irányt. Elfeledkeztem a reggeli cigarettáról. Ez tőlem elég érdekes, hiszen mindig egy szálat elszívok, aztán útközben is. De most még csak eszembe sem jutott. Talán ez jó. Képes lennék teljesen leszokni róla, vagy napi egyre lecsökkenteni? Nem hiszem, ehhez túl gyenge vagyok...
Előveszem a dobozom, számba veszek egy szálat, viszont a gyújtómat sehol sem találom. Az univerzum nem szeretné, ha ciginek. Körbe nézek, de rajtam kívül egy dohányos sincsen, így úgy néz ki ma enélkül kell el lennem. Most ettől hirtelen bestresszeltem, egész nap nikotin nélkül, az lehetetlen számomra. Szereznem kell egy gyújtót. De hisz mindenki utál, ki adna nekem? Utolsó reménységeim Olivia és Sacha lenne, de ők ma nem beszélnek velem. Meg amúgy is ők ketten az egészség mintaképei, nincs náluk gyújtó. 
Egy lehetőségem maradt: ellógok a kövi óráról, hazamegyek, lesz gyújtóm és boldog leszek. Vagyis kevésbé frusztráltabb, mint most.
Gyorsan a folyosón átsétálok, oldalra sem nézek, az ajtó felé veszem az irányt.

De valaki megállít. Valaki, akit legkevésbé sem szerettem volna látni ma.

- Szia, drága Christine-em! - negédes hangon köszön nekem Senne.

- Senne. - erőltettek mosolygok rá.

- Nézzenek oda, tud mosolyogni! Csak nem boldog vagy? - gúnyolódik rajtam az egész iskola előtt. A diákok lassan kezdenek elhalkulni. Tudják, hogy műsor lesz.

- Mit érdekel téged az én boldogságom? - felteszem neki a költői kérdést, de azt sem tudja, hogy mit jelent az.

- Hát, te vagy a kedvenc évfolyamtársam! De, mint barát a barátnak kötelességem elmondani neked valamit. Csak, hogy nehogy megbántson valaki téged. - baráti hangon beszél, de mégis tudja mindenki, hogy csak baszakodni akar velem.

- Igen? És mi lenne az a nagy dolog? - keresztbe finom magam előtt karjaimat védekezésképpen.  

- A két kis barátod. Sacha és Olivia. Nem esik le neked? Szánalomból barátkoznak veled. Sajnálják a kis törött lelked. Nekik is előadod a hattyúk halálát, hogy jaj így rossz az életed, jaj úgy rossz. De tudod mit? Mindenkinek lehet szar az élete! De mégsem toljuk egymás orra alá. Mert magánügy! Te pedig feketébe öltözöl, kimázolod a fejed, mert félsz megmutatni ki is vagy valójában. Ki vagy te Christine? Hm? – kiabálva kérdezi azt a pár szót, amit én sem tudok megválaszolni már évek óta. Nem tudom ki vagyok. Nem nézek a fiúra, csak lehajtott fejjel nézem a cipőm. Könnyeim kicsordulnak, hisz tudom. Senne Holdernek igaza van.

-Senne, elég. – szól a fiúnak az egyik haverja. Talán Chase, Olivia báli kísérője.

-Miért hagynám abba? Talán nincs igazam? Most is itt bőg, ahelyett, hogy valami értelmeset kinyögne. Mit gondolsz Christine, majd, ha visszafested a hajad, nem sminkelsz annyit, akkor majd jobban leszel? Vagy ha lesz egy barátnőd és egy pasid, akkor majd nem akarsz meghalni? Akkor majd nem fogsz meghalni ettől a sok cigarettától? Megölöd magad, a pokolba kergeted magad. – nyugodt hangon beszél, mint egy gyilkos pszichopata. talán még félek is tőle. Sokszor gondoltam már arra, hogy mi van, ha egyszer ténylegesen fizikailag bántanak. Nem a folyosón kibuktatásra gondolok. Hanem hogy megütnek. Sokan vannak, kosaraznak és erősek. A szüleik gazdag és befolyásos emberek, így nyugodtan el tudnának tusolni egy ilyen ügyet. Szerencsére ilyenre még nem került sor.

A folyosó csendes, másodpercek vagy talán percek teltek el. Ezt az egész szituációt már nem csak egy szimpla iskolai zaklatásnak mondanám, ez több volt már. Senne nem csak úgy tekint rám, mint egy szimpla szerencsétlenre. Ő utál engem, a személyem. Utál, ha lát, utálja, ha csak szóba kerülök. Kifejezetten én vagyok a baja, az, hogy létezek, hogy levegőt veszek.
Valaki gyengéden megfogja a vállam, puszit nyom a hajamba és az ajtó felé kezd tolni. Hallom, hogy a diákok ismét beszélni kezdenek. Innentől kezdve csak én leszek a téma. Szembe fordulok azzal az emberrel, aki kikísért. Olivia az. Az előző sokkból feleszmélve, a fejemet elönti a düh. Hiszen, ha ma is ugyanúgy történik minden, mint tegnap vagy tegnapelőtt akkor ez az egész meg sem történik. Senne nem szemel ki ma, nem lát egyedül, nem érez sebezhetőnek. De nem így történt, szörnyen megalázott. Mégis igazat beszélt az alatt a pár perc alatt. Csak nem értem miért érdekli az, hogy én hogyan és miért sajnáltatom magam.

-Ez az én hibám. – mondja halkan Olivia.

-Igen, a tiéd. – nem nézek a szemébe, hagy érezze annak a súlyát, amit ma csinált velem.

-Kösz. Valami olyasmire vágynék, hogy: Jaj dehogy a te hibád, Senne egy bunkó tökfej, te nem tehetsz semmiről. – mondja kissé hisztérikus hangon, majd levágja magát a suli előtti lépcső egyik fokára.

-Akkor miért mondod azt, hogy a te hibád, ha nem is gondolod úgy? – kérdezem, szerintem jogosan ezt. – Ma miért nem jöttél értem? Miért hagytad, hogy végig mondja Senne a mondandóját? Miért sutyorogtál Sachával a folyosón? Miért nem jöttél oda hozzám egész nap?

-Sajnálom. Elrontottam mindent. Tényleg úgy gondolom, hogy az én hibám.

-Felejtsük el. – talán jobb, ha megbocsájtok. Meg kell tanulnom a bocsánatot elfogadni, ez vezethet a jó emberi kapcsolatokhoz. És talán ahhoz is, hogy magamnak elfelejtsek pár dolgot.

-Akkor szent a béke? – kiskutya szemekkel néz rám Olivia. Várok pár másodpercet, mire a karjai közé bújok. Ő az egyetlen biztos ember az életemben.


Vagy talán ő sem?