Nehéz

15.

- Hé, tudom, hogy a fájdalom beszél belőled és nem fogsz ezzel eltaszítani magadtól – fordított maga felé – Tudom, hogy nem érthetem teljesen min mész keresztül, de abban biztos vagyok, hogy nem ezt akarnák. És még ha nem is hiszed el, ha nem hiszel benne, ők nagyon büszkék rád fentről is. Talán azt hiszed, hogy nélkülük nincs értelme ezeknek, de én hiszem, hogy igen... - simogatta arcom majd sóhajtott - Csak úgy megjegyzem, egyetem alatt voltam túl élő táborban és elsőként mentem végig minden akadály pályán – mondta mire könnyeim potyogtak, de mégis nevetnem kellett.

- Olyan idióta vagy.

- Tudom, de nevetsz és ez a legfontosabb. Ez az egyik életcélom, hogy nevess, amennyit csak lehet. A fájdalom maga alá gyűrhet, biztos sokszor lesz ilyen, hisz még friss ez az egész, sokkal több, mint két év kell majd ahhoz, hogy már ne kezdj sírni, ha csak rájuk gondolsz, de én segítek kiszabadulni alóla és ahogy, eddig úgy ezután sem hagyom, hogy elzárkózz.

- Imádnának téged, még annak ellenére is, hogy idősebb vagy nálam és a tanárom vagy, de elvarázsolnád őket is.

- Őket is?

- Engem is elvarázsolsz, ha nem így lenne, most nem lennél itt velem – törölgettem arcom majd a sírkövekre néztem. Kiraktam a mécseseket és meggyújtottam őket. Ráraktam a kis fedelet, hogy ne fújja el a szél és fél térdre ereszkedtem. A nevükön végig simítva lehunytam a szemem. – Nagyon szeretlek titeket, fogalmatok sincs, mennyire hiányoztok nekem. Bár azt hiszem, büszkék lennétek rám, talán valahol azok is vagytok, legalábbis mindenki ezt mondja nekem... Bár hol is legyetek, ne aggódjatok értem, vagyis már nem kell aggódnotok, mert Adam rám talált és vigyáz rám, úgy ahogy ti vigyáztatok volna. Ő egy nagyon jó ember, nagyon szeretnétek őt, ebben biztos vagyok és... én csak megígérem, megteszek mindent, ami tőlem telik, hogy úgy éljem az életem, ahogy ti elképzeltétek, és ezentúl többet fogok ide kijönni. Ne haragudjatok, hogy eddig nem tettem, de nem bírtam volna ki egyedül, most is nagyon nehéz, hogy csak a sírkövetekhez beszélhetek... Peter nagyon jól gondomat viseli, végre talált magának valakit, akivel boldog, és anya, tuti kedvelnéd Lisát. Olyan, mint mi, vele sok mindent megtudok beszélni, sokat segít nekem. Mindig szeretni foglak titeket – nyögtem ki nagy nehezen. Könnyeimtől már nem láttam semmit így igyekeztem ezen javítani és mikor felálltam sóhajtottam. Olyan nehéz ez az egész, ennek nem így kellene lennie. Lassan megfordulva megláttam, hogy Adam is arcát törölgeti és szipog egyet. Nem mondott semmit, nem mosolygott, talán nem is pislogott. Csak álltunk ott egymással szemben, arcunkat törölgetve és úgy éreztem, jól döntöttem. Szó nélkül a nyakába borultam. Karomat felemelve tarkóján végig simítottam, ő pedig magához szorított. Nyakamba bújt, éreztem a forró leheletét bőrömön, érintését a derekamon.

- Ez nélküled nem ment volna. Köszönöm, hogy itt vagy velem.

- Mindig itt leszek. Ne félj, sosem hagylak magadra – suttogta mire ránéztem. Arcára csúsztattam kezem. Végig simítottam az állán majd adtam arcára egy puszit. Éreztem, hogy nyakamra csúszik a keze és hajamba túrva tartotta ott fejem majd viszonozta azt a puszit. Mikor elhúzódtam és elengedett csak megigazgattam a kabátomat – bár én kezdeményeztem, de mégis kicsit zavarban éreztem magam.

- Szerinted itt hagyhatom a mécseseket?

- Igen, ahogy láttam más sírköveken is volt, biztos sokan látogatnak ki ilyenkor a szeretteikhez. Mondd, mielőtt haza vinnélek, sétálnál velem egyet a parton? Csak hogy kicsit megnyugodjon a lelkünk.

- Igen, persze. Sétáljunk.

Az autóhoz vissza érve még visszanéztem majd beszálltam. Adam levitt a parthoz ahol semmi extra nincs leginkább kutyát szoktak ott sétáltatni, vagy futni járnak oda. Nagyon kihalt volt most is, a hideg nem feltétlenül kedvez a sétakedvnek, de ettől függetlenül nem kézen fogva sétáltunk, bárki járhat erre a tanári karból vagy az osztályból és már csak az hiányozna, hogy meglássanak. Jó volt egy kicsit a vizet bámulni, tényleg megnyugtatott kicsit.