Just A Smile, Please! [TaeGi FF.]

>>First<<

Writer pov:

YoonGi kínzó lassúsággal vezette végig tekintetét egykori hálószobájának kékes szürkére mázolt falain, az apró repedéseken, miközben vissza gondolt az akkor történő időre miért is keletkezett az a bizonyos rés, hiba. Minden egyes apró törés vonalnak saját története volt, miknek legalább a 80 százalékára a mai napig tisztán emlékezett. A plafonon, mi alatt egykor régi, egy személyes, nyikorgó ágya állt, a véletlenül feldobott kosárlabda okozta baleset, amit bátyjával közösen sikerült megvalósítaniuk. A fekete festékkel festett képek, irka-firkák, buta idézetek, vers részletek, alkotások, amiket megalkottak a hatalmas "vásznon", ezzel is komfortosabb, békésebb hangulatot adva a szobának, mitől hatalmas szidást kaptak a fejükre édesanyjuktól, de azóta nevetve emlékeznek vissza gyermeki huncutságaikra. De mindez csupán emlék maradt tovább a kis család szívében, hiszen mostani állapotában már csak egy egyszerű, üres szobává vált. Most végleg el kellett búcsúzni a szülőháztól, amiben gyerekkorától kezdve élte le eddigi életét, összesen 17 életévét, mivel a Min család három tagja költözik az apró, földszintes vályogházból. YoonGi szerette ezt az egyszerű házat, a két hálószobát, miből egyiken idősebb testvérével osztozkodott, az otthonos konyhát, ahonnan minden délután pompás illatok keringtek a levegőben, amitől összefolyt a nyál, minden bent tartózkodó szájában, a kicsiny nappalit, ahol minden este, amikor mindkét szülő szabad volt, egy közös film maratont tartottak, vagy éppen ha nem találtak semmiféle érdekességet a tvben, egy családi társast játszottak, esetleg kártyáztak. De talán ami a legjobban fog hiányozni a menta hajúnak, azaz édesapja túlzsúfolt dolgozó szobája volt, amit később egy kész művész teremmé alakítottak át. Tele volt mindenféle eszközzel a helyiség, festékekkel, ecsetekkel, festő vásznakkal, palettákkal, ceruzákkal, rajzlapokkal, olcsóbb fényképezőgépekkel, a megfelelő objektívekkel, állvánnyal, kopottas hangszerekkel, s köztük a terem sarkában állt az öreg, barna zongora, ami nélkül elképzelni sem tudta volna az életét, és hogy anélkül hogyan nőtt fel volna.

Az apuka imádta a művészetet, szabadidejében ki sem lehetett rángatni a szobából, ehelyett inkább alkotott, az anyuka nem is látott egykori férjénél nagyobb szenvedéllyel, szívvel dolgozó embert, talán ez is volt, ami sok-sok évvel ezelőtt lángra lobbantotta közös szerelmük vaskos, vörös tüzét. YoonGi édesapja végül úgy döntött, hogy két gyermekével is megosztja tudását, már nagyon kicsi koruktól kezdve beszippantotta őket a művészek világa, ami talán függőséget is okozott, de soha sem tudták volna elégszer megköszönni ősüknek ezt a fajta áldást.

Jobb apát nem is kívánhatott volna a testvérpár, hiszen a férfi egy arany szívű, két lábon járó pozitivitás volt, ki nagyon rövid idő alatt képes volt magát az emberek szívébe csalni, majd szoros barátságokat kötni, ennek ellenére családját foggal, körömmel óvta még a széltől is, egy igazi minta apa, egy példakép volt sok ember számára a grafikusként munkálkodó, középkorú családfő. Amint megtanultak járni és beszélni a gyerekek, szinte azonnal neki is látott a tanításuknak, miszerint van aki érdektelennek, feleslegesnek tartotta a művészet világát, viszont úgy gondolta, fiai igenis megérdemlik ezt a fajta tudást, aminek nagy hasznát vehetik az életben, a jövőben, felnőtt emberként. Az apuka ahogyan elhozta a testvérpárt az óvodából, később pedig az iskolából, nem volt megállás, az aznapi házi feladat megoldásában MinHo boldogan segített, majd utána kezdődött a játék, rajz és festő versenyeket tartottak, együtt játszották el a közösen komponált, maximum másfél perces dalocskákat, kertészkedtek, gyurmáztak, kreatívkodtak, esetleg lementek a közeli, kissé rozoga kosár pályához, amikor kifogytak a művészi ihletből.

Élete legjobb 13 évét tölthette édesapjával a Min család, egészen azon a bizonyos napig, ami mindent megváltoztatott, majd fenekestül felborította YoonGi életét. Ugyanis a férfi egy nyári délutánon, a borúsodó égbolt látványa ellenére úgy gondolta, időben hazaér még szeretett családjához, s neki látott az útnak. Viszont az idő ellene játszott, a fekete vihar felhők se perc alatt ellepték a várost, majd nem kellett sok idő, villámokat szórtak az égből. Szinte minden egyes percben hangos csattanások sorozata hallatszott, hatalmas vihar dúlt az egész városban. S akkor megtörtént a baj. Az az átkozott villám a férfi száguldó furgonja előtt alig néhány méterrel messzebb csapott egy, az út melletti, magas fába, ami az autópályára dőlt, s ijedtében MinHo elrántotta a kormányt, így egyenesen egy vele szembe jövő személyi autóba csapódott, a másik szerencsétlen vezető, sikeresen túlélte az ütközést, ellenben a két gyermekes apával, akit a kórházba szállítása után, néhány órával később végleg életét vesztette abban a kórteremben, azon a fehér ágyon, azon a napon, s abban a pillanatban. A fiatalabb fiú pedig teljesen megváltozott. Az egész család hosszú éveken keresztül gyászolt, viszont a legkisebb fiú állt legközelebb az édesapjukhoz, kinek azután soha többet nem látták azt a vidám, mégis örök gyermekies mosolyát, amivel mindig bearanyozta a gyerekek és özveggyé vált felesége napját. YoonGi pedig megörökölte ezt a fajta mosolyt ősétől, hiszen a gyermeknek volt az egyik legcsodálatosabb mosolya a világon. Minden egyes embert, kinek volt szerencséje látni, azt az aranyos gummy mosolyát, lelkében nyugalom, szívében apró boldogság szellő ívelt át. Kár, hogy azóta soha nem ejtett egyetlen őszinte mosolyt sem a fiatalabb gyermek..