Mordor lánya [ Gyűrűk Ura ]

7. fejezet - Szívélyes vendéglátás

- Pimper! Pimpernéll! Merre vagy? - Melilot az alacsony aljnövényzetet átugrálva szólongatta a barátját, őt azonban sehol sem találta.

Nem hiszem el - mérgelődött magában. Először elvesztettem a fiút, most meg ez a lány tűnik el, mindez két órán belül. Ráadásul nem látom még csak nyomát sem annak, hogy valamerre erre lenne a kijárat ebből az átkozott erdőből.

- Theodor! Igyekezz! Nehogy lemaradj! - kiáltotta hátra sem nézve. A hobbit válaszát meg sem várta, s így csak továbbcsörtetett. Az arcának útjába kerülő ágakat óvatosan visszahajtotta, s nagy sietségében észre sem vette, hogy nem hallatszik mögötte hobbitléptek zaja.

Mikor már úgy érezte, hogy kezdi elveszíteni az eszét, és hagyta volna magát teljes pánikba esni, utolsó erejével nekiiramodott. Meg sem állt, amíg egy piciny tisztásra nem érkezett.

Az egyik legváratlanabb és legmeghökkentőbb látvány fogadta. Pimpernéll egy kisebb fa árnyékában heverészett, miközben erdei szamócát szemezgetett, és jóízűen megnyalta az ujjait.

- Hála az égnek, hogy megkerültél! - fakadt ki Melilot, odaszaladt a másik lány mellé, és szorosan megölelte. Miután eltolta magától, Pimpernéll láthatta, hogy hogyan változik át az eddig kedves arca egy torz, dühös kifejezéssé.

- Mégis hogy képzelted? Halálra aggódtam magam! - torkollta le Melilot, de Pimpernéll csak felnevetett, majd vállat vont, és rövid magyarázatba fogott.

- Miután rájöttem, hogy már háromszor is elmentünk emellett a rét mellett, és körbe-körbe megyünk - amit ráadásul észre sem vettél -, úgy döntöttem pihenőt tartok. Ez fél órája volt, miközben Theo-t kerested. - Itt egy pillanatra megállt, kicsordult a könnye is, annyira erőlködött, hogy visszatartsa a nevetését.

Melilot nem volt vicces kedvében, még mindig nem csillapodott benne az aggodalom. Türelmetlenül várta, mit akarhat még a hobbitlány mondani.

- De úgy látom, őt is sikerült ismét elvesztened! - Ekkor már nem bírta, Pimpernéllből olyan hangosan tört ki a nevetés, hogy visszhangzott a fák által zárt területen. Melilot zavartan hátrafordult, mindvégig azt hitte, a fiú mögötte van.

- Annyira koncentráltál egy dologra, hogy a másik teljesen kiment a fejedből! - Pimper továbbra is jól mulatott Meliloton, akinek halvány mosoly jelent meg a szája sarkában, ahogy elnézte, milyen viccesen nevet a másik.

Majd pár másodperc alatt lepergett lelki szemei előtt, hogy a társaságuk egyik tagja még mindig elveszetten bolyong egy ismeretlen, majdhogynem soha véget nem érő erdőben, és azonnal talpra ugrott.

- Gyere Pimper! - kiáltott, de most kicsit körültekintőbben járt el, mint az előzőekben. Megragadta a lány kezét, és felsegítette a földről. Pimpernéll nehézkesen, nemtetszését hangosan kifejezve feltápászkodott. Még egy kevés ideje sem volt, hogy magához térjen, Melilot ismét futásnak eredt, ezúttal Pimpernéllt is maga után húzva, akinek esélye sem volt így elcsatangolni.

Miután harmadszorra is bejárták és átvizsgálták az erdőt, fáradtan és elkeseredetten lerogytak egy magas, terebélyes fa tövébe.

- Merre lehet, Pimper? - szakította ki Melilot a másik lányt a gondolataiból. Csak a fejét rázta, nem tudta, merre lehet Theodor. Lilot az arcát a tenyerébe temette. Kezdte feladni.

Csendben üldögéltek, a madarak harsány, élénk csiripelését hallgatták. Pimpernéll szívébe is csüggedés és szomorúság költözött a gondolatra, hogy nem láthatja többé viszont a fiút. Elmélázva hallgatta egy patak halk, távoli csobogását és a vidáman felhangzó, de messzi gyerekzsivajt.