Mordor lánya [ Gyűrűk Ura ]

3. fejezet - Melilot szökése

Pimpernéll halkan dúdolva sétált a Borbuggyan partján, a lemenő nap fénye aranyosra festette a ruháját.

Néha a háta mögé tekingetett, figyelve, nehogy a rokonai megpillantsák. Ezen a gyönyörű kora őszi napon derült ki, hogy hivatalosak Zsákos Bilbó születésnapjára.

Azonban a fiatal hobbitlányt a nagyanyja, Tarisznyádi- Zsákos Lobélia semmiképpen nem akarta elengedni.
Állítása szerint Pimpernéll, a maga lassan harminc esztendejével, túlságosan felelőtlen, ifjú, és csak a bajt hozná a családra.

Mikor Pimpernéll fülébe jutottak Lobélia szavai, nagyon elszomorodott. Tudta, hogy nem szívleli a kis hobbitot, de remélte, hogy nincs köztük harag.

Mindig is kíváncsi volt Bilbóra, nagyapja unokatestvérére. Rengeteg történetet hallott a kalandjairól, és büszke volt a családjára. Habár nem tudott Lobélia és Othó furfangosságairól Bilbó távolléte idején, nem is igazán érdekelte.

Magában is érezte sokszor a vágyódást az utazás után. Nem szerette, ha szeplős arca, pisze orra és mindig mosolygós ajkai miatt gyermeknek, vagy bátortalannak nevezték.

A Borbuggyan- folyó valamilyen megmagyarázhatatlan nyugodtsággal töltötte el, párszor eljárt erre, amikor kedve volt hozzá.

Abban a pillanatban azért kereste fel a folyót, hogy kicsit gyönyörködhessen valamiben, ha már a születésnapra nem mehet holnap.

Csendesen battyogott a fűben, a lemenő Nap ragyogott aranybarna hajtincsein. Piciny százszorszépeket szedett, egy csokorba gyűjtötte, majd a hajába tűzte.

Egyszercsak ijedt lábdobogás és egy elfojtott jajszó keltette fel a figyelmét. A túlparton, nem messze a hídtól, ahol ő kószált el, mozgolódást látott a bokrok között.

Riadtan ejtette el a kezéből a virágokat, majd gyorsan felmarkolta őket és átkelt a hídon. Túlontúl kíváncsi volt, és sokszor olyan dolgokba ütötte bele az orrát, amelyekbe nem kellett volna.

Bekandikált a cserjés mögé, egy alacsony pónit pillantott meg, egy fiatal hobbitlánnyal a hátán. A földön levelek hevertek, a borítékok mocskosak lettek a sártól.

- Melilot! - kiáltotta boldogan. Nem betolakodó ez, sem rabló, de még csak nem is utána keresett! Átszökkent a kerítésen és szoros ölelésbe vonta barátnőjét.

- Pimpernéll! Mit keresel errefelé? - A hobbit szomorúan felsóhajtott, majd megrázta arany tincseit.

- Hosszú történet. De mondd, te hogy kerülsz ide? Nem ezeket a leveleket kellett volna postáznod a Megyében? - Melilot kissé zavarba jött Pimpernéll hirtelen kérdéseitől.

- Dehogyisnem! Csak hát, tudod... El kell szállítanom egy nagyon fontos levelet.

- Ó, de izgalmas! És kinek? - Smaragdzöld szemei csak úgy csillogtak a kíváncsiságtól. Melilot habozott, nem tudta, titokban kellene-e tartania barátnője elől is a dolgát.

- Szürke Gandalf a címzett, maga Zsákos Bilbó keresett fel! - suttogta, az izgatottság kihallható volt a hangjából.

Mikor rájött, hogy elárulta a feladatát, gyorsan megfordította a póniját, és megrántotta a gyeplőt.

Pimpernéll kétségbeesetten kiabált barátnője után, fájt számára, hogy nem bízik meg benne.

- Melilot! Kérlek, várj! - Tehetetlenül álldogált a bozótos szélén, szemében könnyek csillogtak. Szerette volna, ha Melilot vele marad még egy kicsit.

A póni után eredt, olyan fürgén szedte rövid lábait, mint a szélvész. Átugrált a bokrokon, az avart taposta, a fák alacsony ágait söpörte el az útjából.