Mordor lánya [ Gyűrűk Ura ]

5. fejezet - A titokzatos idegen

3 hónappal az ünnepség előtt

Újabb napra virradtak a harcos déllakók, mely egy újabb fáradtságos szolgálat kezdetét jelentette. A fiatalabb, erősebb katonák kivonultak Umbar kikötőváros hatalmas gyülekezőhelyére.

Darlene is közéjük tartozott, s habár minden oka megvolt a harc ellen, kötelezően ragaszkodtak efféle búcsúztató ceremóniákhoz.

Azonban ezúttal ő is a vonuló had tagjaként hagyta el a hazáját, hogy legnagyobb ellenségükkel, Gondorral csatázzanak. Lelkesítő beszédek, csatakiáltások, kürtök fülsüketítő hangjai töltötték be az eget, Darlene ugyanakkor unottan, de szíve mélyén halálos rémülten ült mûmakja hátán.

Körbenézett a gyülekező embertömegen, a sok-sok kétségbeesett, a fáradalmas munkától mindjobban elgyötört arcon, s szívében még jobban gyűlt a harag.

Várt egy feléje gyöngéd, kedves arcra, valakire, akiből megnyugvást, vagy esetleg még több bosszúvágyat meríthet.

De a sorok között nem állt senki.

Senki, aki számára egy kicsit is fontos, vagy szeretett személy lett volna, senki, aki mellette állt volna ezekben a nehéz időkben, valaki, aki lelki támasza lett volna a bajban. Senki.

Ám valaki mégis magára vonta a figyelmét, talán pontosan azzal, hogy nem mutatkozott, s a tömegben keresett menedéket. Esetleg rejtekhelyet. Kíváncsi tekintettel figyelte, ahogy csuklyáját még jobban a szemébe húzta, s ebből a mozdulatából valami ismerős érzés sugárzott.

A férfi, mert ezt azért látta a vonásain, karjának erősségén és széles vállain, egyre előrébb nyomakodott a tömegben, habár félt kilétének felfedésétől. Körbe-körbe tekingetett, de senkinek nem tűnt fel a fejét forgató, gyanús alak, minden ember a szerettei halálát és az elválást siratta.

Felemelte a fejét, azonban az arca továbbra is az árnyak takarásában maradt. Darlene szívében nyugtalanság ébredt a különös idegen iránt, melyre képtelen volt magyarázatot adni. Mindenesetre megjegyezte magának, milyen ismerős volt a férfi, de nem adott neki nagy jelentőséget. Próbálta a gondolatait a háborúra koncentrálni, útközben tervét szövögette Mordor megdöntéséről.

Fogalma sem volt, ki lehetne rajta kívül oly elvetemült, hogy ilyen dolgokon járjon az esze, de nem is ez volt a legfontosabb. Hanem a tudat, miszerint még nem adta fel a reményt édesanyja halálának megbosszulásáról. Sokszor úgy érezte, még a mordoriak iránti gyűlölete is eltörpül a gondoriak iránt érzett bosszúvágy mellett.

Logikusan következhetne, hogy elhagyja a törzsét, elmegy idegen országokba, ahol jobb az ellátás és becsülik az embert. De nem tehette, mert tisztában volt a sorsával. Ha innen elmenne, egész életében bujdokolnia kellene, hamis álarc alá bújnia, nehogy felismerjék a külseje miatt. Így hát, bármennyire is fájdalmas élete volt, egyszerűen őrültség lett volna szembefordulni Sauronnal, és így két ellenség közé kerülni.

Csepp reményt sem látott arra, hogy máshol, Gondorban, Rohanban, vagy Vasudvardban, akár a tündék és törpök között akadt volna olyan, aki befogadná. Akik egyszer árulókká váltak, örökké azok maradnak. És ez ellen az állítás ellen még Darlene sem tudott kitalálni semmit. Már csupán a seregek elhagyásának gondolatával árulást követne el. És éppen ezt forgatta a fejében.

Vagyis nem egészen ezt, ugyanis többnyire bizonytalan volt a dolgában. Pusztán csak egy kósza gondolatként fogant meg benne, tovább már nem tudta, nem akarta szőni a tervét. Mert bár mindkét oldalt ki nem állhatta, szíve legmélyén tartozni akart valamelyikhez. Ez az őrlődés, a kötelesség és a bosszúvágy közötti viaskodás teljesen összeroppantotta.