Mordor lánya [ Gyűrűk Ura ]

2. fejezet - A Fekete Föld

Egyre halkabb és erőtlenebb lett az ajtón dübörgő orkok ricsaja, és Calassë már kezdett megörülni hirtelen szerencséjének.

Ismét kilesett az ablakon, és úgy nézte, gyengéd mozdulataival és puha lépteivel esetleg képes lenne leugrani, azonban nagyon nagy a kockázata.

Nekilendült a futásnak, de nem kerülhetett sor arra, hogy valóban kiugorjon. Az orkok újult erővel kezdték ostromolni az ajtaját, ezúttal valamilyen eszközzel.

Calassë figyelme az ajtó és az ablaknyílás között cikázott. Képtelen volt dönteni, úgy érezte, túl későn fog lépni, s addigra az orkok már betörnek.

Elkezdte a szobájában lévő egyszerű és kezdetleges tárgyakat nézegetni, de nem talált semmi használható kapaszkodót, vagy kötelet.

Kihajolt a homályba és sötétségbe, keze csúszott a sikamlós korláton. A torony falát vizslatta, meglepetten tapasztalva, hogy mászásra tökéletes a felülete.

Utolsót pillantott a háta mögött álló, félig már kidöntött ajtólapra. Átmászott az erkély korlátján, erősen kapaszkodva abba.

- Azonnal nyisd ki az ajtót, te féreg! - ordította kintről egy ork. Mintegy végszóra, az ajtó kicsapódott, keretestől kidőlve a helyéről.

Calassë túl sokáig időzött fent, de gyorsan korrigálta magát, s már látótávolságon kívül is volt. Behúzódott az erkély alatti mélyedésbe, így nem láthatták odafentről.

Lenézett a sötétségbe, s így szabadon és fedetlenül érezte csak meg, milyen hideg és metsző is a szél ezen az ocsmány földön.

- Hová tűnt az a féreg? - acsarogta fent egy ork, a tündelány feszült figyelemmel hallgatta az egyre jobban elfajuló vitát.

- Neked kellett volna vigyáznod rá, Grisnák! - válaszolt hasonló hangnemben a másik. Calassë visszafojtott lélegzettel hallgatózott, s erősen szorította a torony építőköveit.

- Te voltál a szobájának őre, én csak egy erre járó beosztott vagyok, te féreg... - Érezhető volt a közeledő csetepaté, a tünde már majdnem elindult lefelé.

Ekkor hirtelenjében kardok csörrenését hallotta meg, s ijedtségében fél keze lecsúszott a fekete kőről. Másik keze görcsösen markolta tovább a falat, de így is rengeteg erőfeszítésébe került fennmaradni a torony oldalán.

Lelógott a levegőbe, a hideg szélnek engedve, hogy szabadon nyúzza. Miközben próbálta magát visszaküzdeni eredeti búvóhelyére, odafent egyre rosszabb lett a helyzet.

A Grisnákkal szembenálló, kicsiny, de igen ravasz ork, támadása váratlanul érte a tapasztaltabb harcost. Azonban ő sem volt rest, előrántotta ócska kardját és megtámadta ellenfelét.

A fiatalabbik meglepően jól harcolt, s így könnyűszerrel kivédte Grisnák csapásait. Calassë kezdett egyre jobban kétségbeesni, nem tudta, meddig képes még a keskeny kiszögellésen egyensúlyozni.

Ekkor különös dolog vonta magára a figyelmét. Az orkok visszafojtott lélegzettel álltak fent, nem mozdultak, csupán Grisnák és a kisebbik ork elhaló szócsatája hallatszott.

- Mi legyen a sorsa, ennek itt? - mutatott a másik Grisnákra, s közben végignézett a többieken. Mindegyik ork mélységesen döbbent volt, nem gondolták volna, hogy az erős vezetőjüket ily könnyedén legyőzheti valaki.

Sokáig viaskodtak magukban, képtelenek voltak eldönteni, mit kellene felelniük. Nem értették, miért őket kérdezték Grisnák sorsa felől. Ha valakit legyőztek párharcban, halál fia volt.