Jin (BTS FF) BEFEJEZETT

-22-

Bejárat előtt két kedvesnek nem mondható kidobó ember áll, míg az egyik a beérkezők táskájába pillant bele, addig a másik a belépőt szedi és teszi fel a karszalagot. Ez újítás, eddig pecsétet kaptunk a kézfejünkre. Legalább haladnak a korra. Mire mi is sorra kerülünk nyitnám a tárcámat, de a baloldali csak biccent egyet a fejével, és halkan megjegyzi.

-Jó, hogy visszatértetek. – meredten bámulok az arcába, de nem ugrik be, hogy ismernénk. Beszti nem foglalkozik sokat a döbbenetemmel és karon ragadva egy légpuszit küld az elpiruló óriás felé és beráncigál a Bárba.

Meleg, fülledt idő fogad minket, enyhe izzadság és alkohol szaggal keverve. Széles mosollyal felém fordul Beszti és hangzavar miatt, fülemtől fél centire kiáltja.

-Hát, nem hiányzott már ez az érzés? – és kezemet megragadva, ritmusra mozogva folytatja útját a tömegen keresztül a pult felé. Ha az a pult mesélni tudna...

Ruhám alját folyamatosan húzogatva próbálok kényelmesen elhelyezkedni a pult előtt álló egyik bár széken, de olyan magasan van, hogy a lábaim még a kereszt rudat sem érik el. De legalább olyan magasságban vagyok, hogy szememmel végig tudok nézni a ma összegyűlt társaságon. A Bár tömve van, mint minden nap, és hangos a bulizó fiataloktól. Félve pillantok a pult belső oldalára, ahol a pultosok szolgálják ki a vendégeket. Vajon van még ismerős arc?

-Be kellett volna tennem a kontaktlencsét. – morgom az orrom alatt és kicsit előre dőlve nézek végig a pultosokon. Két új lány. Legalábbis nekem. Azt a kis kopaszt ismerem, az utolsó években biztos itt volt már. Egész jól bírja. Újabb ismerős arc, Thomas! Ő az, aki tudja, hogy kell hergelni a népet, és kedves szavakat suttogni a lányok fülébe.

Hiába meresztem a szemem, az új tulajt nem látom. Itt az a szokás, hogy a tulaj áll a kaszánál, és kezeli a pénzt. Így biztosítva, hogy egy csini lány se akarja elcsavarna a pultos fiúk fejét egy csábos mosollyal.

-Beszti, Beszti! – bökdösőm meg a vállát, és várok, hogy reagáljon a jelzésemre. Nagyon érzi már most a táncot és egy széles hajdobással felém fordul. – Hol az új tulaj? Hogyhogy nincs kint a kaszánál?

-Szerintem bent van a raktárban. Már nem a tulaj kezeli a kaszát, hanem az egyik biztonságis. Nézd! – mutat a pult mögötti raktár felé, aminek az ajtaja nyílik.

Ösztönösen húzom ki kicsit magamat, és dobok fel ajkaimra egy száz dolláros mosolyt. Az eddigi tulajjal jóban voltunk, így az újat is meg kell győznünk.

Arcát pont nem látom a lelógó poharaktól, és alakját is csak egy pillanatra, mert a pult másik takarásban lévő részéhez igyekszik.

-Ő is kiszolgál? – kérdem ismét minden tudás Besztitjét és szuggerálni kezdem az ismeretlent, hogy jöjjön a mi oldalunkra.

Miért volt ismerős az a váll?

-Anna, arra szeretnélek kérni, hogy...NE. ÁJULJ . EL! – sikítja fülembe és érzem, hogy erre a mondatára minden vér kiszalad az arcomból. Az nem lehet...

Széles vállak, hosszú karok, amik furán görbe ujjakba végződnek. Kiemelkedő kulcscsont, amit a kicsit kigombolt rózsaszín ingből kikandikál, tökéletes nyak, húsos kissé lebiggyedő ajkak. És az a csodás meleg barna húzott szemek. Emlékeimtől eltérően lila hajjal.

Könyököm, amivel eddig a pultot és fejemet támasztottam, most megbicsaklik fejemmel együtt. Nem létezik, hogy Kim Seok Jin legyen a Bár új tulaja. Mégis mikor, hogyan, és miért nem tudtam erről? Ekkor bevillan.

Haragosan megragadom Beszti karját és nem érdekelve, hogy kinek a lábára lépek kirángatom a Bár elé. Tibor és Vera itt foglaltak helyet, hisz a kismama nem akarja összenyomorgatni magát és a babákat a tömegben. Csendben üldögéltek eddig egy asztalnál alkoholmentes koktélt iszogatva. Kirohanásunkra kicsit megemelkednek ültünkben, de láthatták az arcomon, hogy ebbe a beszélgetésbe nem szabad belefolyniuk, így gyorsan vissza is helyezkedtek az eredeti formába. Bár Tiboron láttam, ha úgy hozza a sors, pillanatok alatt szét választ minket.

-Mégis, mikor akartad elmondani, hogy nem csak te ismered az új tulajt, de én is? – üvöltöm feléje. Igazából nem haragszom rá, de a döbbenet, amit Jin látványa okozott, ezt hozta ki belőlem.

-Meglepetést szerettünk volna. Hidd el nem volt könnyű megszervezni. De minden érted kicsi Anna. – teszi nyugtatóan a vállamra a kezét, de én csak lerázom.

-Ne kicsi Annáz nekem itt! Haragszom. Igenis Haragszom. Becsaptál! Szakítottunk. Tudtad? Tudhattad volna, mégis ide ráncigáltad, kényszerítve valamivel Koreából és még egy kötelezettséget is a nyakába vartál. Miért? Szakítottam vele! Miért teszed nehezebbé? – bár üvölteni szerettem volna, mégis suttogom a szavakat. Félve, ha hangosabban mondom, Ő is meghallja.

Nem érdekelve, hogy a ruhám hova csúszik fel vagy éppen be, leguggolok és kezembe temetem az arcomat. Sírni, sírni szeretnék, de egy könnycsepp sem jön ki hiába préselem össze szemeimet. Dühös, haragos szeretnék lenni, de szívem másképp gondolja. Hevesen ver, és nem az izgalomtól, hanem boldogságtól. Már attól boldog lettem, hogy tíz másodpercig láthattam arcát.

Két kéz fogja meg karomat és kényszerít, hogy álljak fel. Nincs erőm makacskodni, csak lehajtott fejjel, karjaimat szorosan a testem mellett szorítva állok, szemezve egy pár férfi cipővel. Azért se nézek rá. Mert akkor elgyengülök és karjaiba vettem magam. Nem, most erősnek kell lennem és el kell küldenem őt örökre. Nem tehetjük tönkre mindkettőnk életét egy fellángolás miatt. Mert ez az, igaz?

-Szeretlek! Ne hagyj el. – hajol közelebb a cipő tulajdonosa és legnagyobb megdöbbenésemre ezt a négy szót magyarul mondta ki.

Félre dobva minden eddigi önbecsülésemet karjaiba vettem magam, és Ő mintha csak erre várt volna szorosan ölel át testemet. Sírva a vállába temetem arcomat és szorosan nyaka köré fonom karjaimat. Soha többé nem fogom őt elküldeni.

-Anna, kérlek, néz rám. – suttogja a fülembe és, ahogy meleg lehelete cirógatja nyakamat, testem ösztönösen reagál rá, és forróság önt el. Belenézek azokba a csodás barna szemekbe és látom, hogy két könnycsepp neki is kibukkant és arcát végig szántva az álla alatt megállva várták a többiek érkezését. De én nem akartam, hogy több is legyen, így kezemmel letöröltem őket és mosolyogva néztem ismét Jin szemeibe.

-Anna, kérlek, ne küldj el. Nem tudok és nem is akarok nélküled élni. Már ez az egy hónap is kínszenvedés volt. Mindent megoldottam. Nem kell a munkádat elhagynod, ide fogok költözni, és együtt leszünk, amíg engeded.

-Jin, hogy is várhatnám el tőled, hogy mindent feladj. Ebbe nem megyek bele. – makacskodok, de nem tart sokáig az ellenállásom.

-Akkor legyünk két lakiak, amíg nem rendezzük, amit el kell. És amikor minden kész, eldöntjük, hol akarunk élni. Nem kell annak Koreának vagy Magyarországnak lennie. Bárhová követlek kedvesem. – cirógatja meg arcomat és apró csókokkal hinti be arcomat. Végezetül egy lágy, de annál érzelmesebb csókba invitál be, nem törődve barátaim ujjongásával, hangoskodásával.

-Jagi – szólít meg, mikor elválnak ajkaink. – nem messze van innen a szállásom. Gyere velem, mert nem bírok ki még egy percet nélküled. Ez a ruha, annyira dögös, hogy most azonnal letépném rólad.

Szóhoz se jutok szavaitól, amiket nem a fülembe suttogott, hanem mélyen a szemeimbe nézve. Én sem akarom egy percet sem tőle távol lenni. Őt akarom életem végéig.

Kábulatból alig magamhoz térve, Jin-nel kézen fogva bűnbánó arccal lépek Beszti elé.

-Kérlek, bocsáss meg, hogy azokat mondtam...- fejezném be, de ebben megakadályoz egy felém repülő Beszti, aki a nyakamba csimpaszkodva sírva áztatja le rólam a maradék sminkemet. Jin egy pillanatra ereszti el kezemet és én a világ legjobb barátnőjét ölelem át szabad kezeimmel.

-Amúgy...Dani...Daninak hívják. - néz rám könny áztatott szemekkel. – És nagyon cuki. Nem kislányosan, hanem férfiasan cuki.

-Te tényleg bepasiztál! – kiáltom fel és ölelem, ha lehet még szorosabban törékeny testét.

Elengedve egymást, hátra fordulok és meglátom életem legmeghatározóbb embereit. A múltamat, akik a barátaim, kik sose hagytak cserben, a jelenemet, akik most mosolyogva néznek rám és velem vannak, és a jövőmet, aki múltammal és jelenemmel együtt mosolyog rám. Aki nem más, mint Jin.