Jin (BTS FF) BEFEJEZETT

-6-

Tisztán emlékszem rá, hogy éjjel kiszedtem Jint a kocsiból. Hisz itt van a lakásomban. Pipa.
A hátamon becipeltem, és a kanapéra dobtam. Fáj a derekam, szóval, ez is Pipa.
Csak egy valami nem pipa, hogy mit keres az ágyamban?
- Jin, ismét megkérdezem, hogy kerültél az ágyamba? Miért nem a kanapén vagy kiterülve másnaposan, ahogy hagytalak?
- Hajnalban felkeltem, mert nagyon szomjas voltam.
– Értem, de ágyam, hogy jön a képbe, hogy szomjas voltál? – kezd a vérnyomásom feljebb csúszni. Vállat von.
- Idegen helyen ébredtem. Körbe néztem, és a te szobádba is benyitottam. Mivel a kanapéd kicsi és kissé rozoga, fájt a hátam.
- Igen? – folytasd, már az ég áldjon meg. Ne kelljen minden szót egyesével kiszednem belőled.
- Szóval, mivel már bent voltam a szobádban és úgy tűnt, hogy a te méretedhez indokolatlanul nagy az ágy, ellenben kényelmesnek és puhának tűnt, kicsit leültem a szélére. Majd elaludtam. – az utolsó mondatát egy szívdöglesztő mosollyal fejezte be.
Szívdöglesztő? Tuti hogy nekem elmentek otthonról. Kezdek begolyózni.
- Jin, nem tudom nálatok mi a szokás, de itt nem illik másnak az ágyába feküdni az engedélye nélkül. Pláne, ha az illető alszik. Dupla pláne, ha az ágy tulajdonosa NŐ! – az utolsó szót szinte sikítottam.
- Nyugi, nyugi! Nem te vagy az első, aki ezt mondja nekem.- majd kacsint, feláll az ágyról és szép lassan elindul a szobám ajtaja felé. Mielőtt kilépne, visszafordul és megadja a kegyelemdöfést.
- Amúgy sem tudtam volna mit csinálni, mint itt aludni. Úgy ölelgettél, mintha egy plüss maci lennék. Nem mintha nem élveztem volna, de legközelebb remélem, tudattodnál leszel és így fogsz ölelgetni- meg se várva a reakciómat egy gonosz mosollyal az arcán kilépett az ajtón.
Arcomat a párnámba nyomom és belesikítok.

Már vagy 10 perce nézem a plafonom a foltot. Vajon mióta van az ott? Gondolataimat próbálom a foltra összpontosítani, de folyton az előbbi jelent kúszik vissza. Amúgy sem tudtam volna mit csinálni, mint itt aludni. Úgy ölelgettél, mintha egy plüss maci lennék. Nem mintha nem élveztem volna, de legközelebb remélem, tudottadnál leszel és így fogsz ölelgetni. Tényleg ezt mondta, vagy álmodtam az egészet? Miért velem történik ez? Mi rosszat tettem eddig életemben? Jó tanuló voltam, jó gyereke a szüleimnek. A munkában is mindig arra törekedtem, hogy ne legyen rám panasz. Még csak nem is gonoszkodtam másokkal, akkor miért büntet így az univerzum?
Kimászok az ágyból és a fürdő felé veszem az irányt. Tükörbe nézve megütközve látom, az általában is kócos hajam, még nagyobb gubancban áll a fejemen. A szeme még fel van dagadva az alvástól és az egész arcom nyúzott. Gyorsan bemászok a zuhanykabinba és forró vizet engedek elkínzott tagjaimra. Majdnem húsz percig főzőm magam a vízben, mire rászánom magam, hogy kimenjek a valóságba.
Tisztán felöltözve indulok Jin keresésre, amikor valami illat csapja meg az orromat. Követve az szaglószervemet, a konyhába érek.
Jint találom ott, aki a tűzhely előtt főz. Mi a franc?
Nem szóltam hozzá, csak megtámaszkodtam az ajtóban és figyeltem szakavatott mozdulatait. Otthonoson mozogott, mint aki sok időt tölt a konyhában. Háta még szélesebbnek tűnt, mint ahogy emlékeztem. Titkon mindig is a széles vállú férfiakat szerettem, mert biztonságérzetet adnak. Lejjebb tekintve nadrágja szorosan feszült csípöjére, ezzel kiemelve a formás fenekét.
Most már biztosan valami az agyamra ment. A fenekét bámulom, miközben megnyalom a számat.
- Jin. – szólítom meg halkan, és ezzel a saját gondolataimat próbálom más irányba terelni. Nem számított, hogy ott vagyok mögötte, ezért kicsit összerándul, de mosolyogva fordul felém. – Jin, mi a fenét csinálsz a konyhámban, az én kötényemben?
- Gondoltam, éhes lehetsz, mert ha jól emlékszem, tegnap azt mondtad, hogy nem vacsoráztál. És a kötényednek a színe nagyon tetszik. Megy az arcbőrömhöz. – a kötényem rózsaszín. – Így szeretném meghálálni, hogy tegnap kisegítettél minket. Természetesen az anyagi részét Jimin rendezi veled.
- Nem szoktam reggelizni. – mellé lépek és beleszimatolok a még rotyogó kásaszerűségbe.- Nem emlékszem, hogy mondtam volna neked a kimaradt vacsorát.
Illetve, de, amikor a kanapéra dobtam és utána rádobtam még egy plédet is. Már annyi energiám sem maradt a cipelése miatt, hogy a fejéhez vágtam a kimaradt vacsorát. Szóval, akkor még észnél volt? Kihasználta, hogy egy gyenge nő a hátán cipelje métereken át. Ezt még nagyon megkeserülöd.
- Felhívtam Jimint. – tereli el a témát. – Mondtam neki, hogy a mai megbeszélést toljuk el két órával. Így van időd reggelizni és engem eldobni a szállásra, hogy átöltözzek.
- Tessék? És mit mondtál neki, hogy hol voltál egész éjjel egy idegen országban? – kérlek, csak az ne mond, hogy nálam.
- Nálad, természetesen.- vágja rá szégyenérzet nélkül. Mintha ezt teljesen természetes lenne, hogy egy gyakorlatilag ismeretlen nőnél tölti az éjszakát. Leülök a konyhaszékre és tenyerembe temetem az arcomat. Helyette is szégyellem magam.
Akkor jöhet a „B" terv. Ha elkerülni nem tudom, akkor sodródom.
- Kávé vagy tea? – fordul felém, miközben még mindig a kavargatja a reggelit.
- Kávé, de hagyd, majd én megcsinálom. – felállok és ismét mellé lépek. A pulton már ki van készítve két tányér és bögre. A bögrékre tekintve, elkomorodik a tekintettem.
- Anya, kérlek, ébredj fel! – szipogtam a kórházi ágya mellett. Csukott szeme meg se rezzent hangomra, így még szorosabban fogtam a kezét és zokogni kezdtem. Dühös és csalódott voltam. Miért nem tudtam rá jobban vigyázni? Miért kellett nekem olyan sokat dolgoznom és olyan kevés időt vele tölteni. – Anya, még nem mehetsz el, még nem mentem férjhez, még nincs gyerekem, akire vigyázhatnál, még nem öleltél olyan sokat. Még gyerek vagyok, nem hagyhatsz itt.
A mellkasára borulok, és próbálom hallgatni szívverését, de akármennyire is szorítom, nem hallom.
Apum bejön a szobába és finoman elhúz anyámtól. Ellenkeznék, de nincs erőm. Maga felé fordít és magához ölel. Érzem, ahogy sós könnyei a hajamra hullanak. A térde meg-meg rogy a bánattól. Az én mindig erős Apukám összeomlott a karjaimban.
Egy évvel később már egyedül sírtam. Ő is itt hagyott egyedül, magányosan.

Megfogom a két bögrét, és visszateszem a helyükre. Ezeket sose használom. Majd egy polccal feljebb nyúlva próbálom elérni a másik két bögrét. Ki tette olyan magasra. Mérgesen Jinre nézek, aki bocsánat kérően lenéz rám és leveszi az áhított porcelánokat.
- Hogy kéred a kávét? – terelem el a témát. Látszott rajta, hogy furcsállja a viselkedésemet a bögrék miatt, de nem teszi szóvá.
- Tej és cukor. – biccent egyet a kikészített hozzávalók felé.

Az étkező asztalon vannak már a bögre kávék és a reggeli, amit még most sem tudok, mi lehet. Már csak evőeszköz hiányzik.
- Hol tartod az evőeszközöket? – kérdi.
- Balra a második fiók.
- Meg is van. – benyúl a fiókba és lemerevedik.
- Mi történt? Megvágtad magad egy késsel? – felállok, és mellé ugrok két lépéssel. Látom, ahogy a válla rázkódik.
- Jin, te sírsz? – és a kezeire nézek. De nem látok rajta vágást, ellenben egy féltve őrözött titkomat igen. Egy narancssárga evőeszköztartót. Nem sír, hanem hangtalanul röhög. Mérgesen kikapom a tasakot a kezéből és egy fiókkal lejjebb, leghátulra teszem.
- Mi olyan vicces? – teszem csípőre a kezem és villámokat szórók felé a szemeimmel. Nem zavartatja magát, vagy csak pusztán nem fél tőlem, mert most már hangosan röhög.
- Ez komoly? BTS? Tudod egyáltalán, hogy kik vagy mi az? – most már a könnyeivel küszködik.
- Nem. Miért baj az? Megtetszett pár évvel ezelőtt és megrendeltem.
- Tényleg nem tudod? – most már nem sír a nevetéstől, hanem döbbenten áll előttem.
- Tényleg. Miért? Mi az?
Előkapja a telefonját és megnyitja a videómegosztó alkalmazást. Gyorsban beír valamit és felém fordítja a már életre kelt kijelzőt.
Hét fiatal fiú van a színpadon, és egyszerre táncolnak, énekelnek. Néha bolondoznak. Olyanok, mint gyerekkoromban a Backstreet Boys, nem is értem, mit akar ezzel. Koreia BSB. A kamera most rájuk közelít és egyesével mutatja a mosolygós arcokat.
Lefagyok.
Ez a delegáció.
És középen nem más énekel angyali hangon, mint Jin.