A Tattooed Little Fox

I mean, they were bombastic, am I right?

Ahogy megígértem. Jó étvágyat :)

Derekasan benne jártunk a decemberben. New York utcái pedig a latyakban.
Pár napra szabadságot vettem ki, bevásárlás címszó alatt. Otto megértő mosollyal paskolta meg a vállam, és boldogan kiadta.
-Nagy a család, mi? - kérdezte. Nem győztem bólogatni.
Így kerültem be az egyik plázába a számtalan közül New Yorkban. Általában a kézművesség híve voltam, és nem vettem az ajándékot, de ennyi emberre képtelenség lett volna bármit is gyártani. Épp a Barnes&Nobles-ből léptem ki, két könyvvel a kezemben, mikor valaki nekem jött a forgatagban. A könyvek a földre estek, én pedig eleresztve egy szitokszót guggoltam le, hogy fölszedjem őket.
Csak ez mentett meg.
A robbanás vakító fehér volt. Vakító fehér fény, vakító fehér fájdalom, és ha látom a hangokat, az is vakító és fehér lett volna. Az emberek sikoltoztak, de nagyon hamar elhallgattak, és csak a csengés maradt meg. Magzatpózban kuporogtam a földön; szerencsére csak felborultam a lökéstől, nem elestem, mint a többiek. Lassan ültem föl, de még épp időben, hogy lássam, ahogy az egyedüli álló személy teste felizzik. Ha nem csukom szorosan be a szemem, lehet megvakulok.
A robbanás ezúttal nem vert le a lábamról. Összekucorodva álltam a lökéshullámot, kezemet jó erősen a fülemre szorítva.
-Undorító! Haljanak meg mind! - Gyanítottam, hogy egy kiáltás volt, különben nem hallom. Azt már nem tudtam volna megmondani, a fényrobbanós ember volt-e, vagy valaki a tömegből.
Készen vártam a következő robbanást. Gyengébb volt, mint az előzőek; rögtön utána kinyitottam a szemem, s felpattantam.
A nő távolabb került. Épp háttal állt, így nem láthatta, ahogy térdre esve csapom a tenyerem a márványpadlóra, kieresztve a rókát. A csempék úgy csaptak föl körülötte, mint a kövön megtörő viharos tajték. Az erő csak úgy száguldott az ereimben, ahogy egy vad kézmozdulattal teljesen beborította a nőt a márvány.
Aztán ismét felrobbant.
A törmelék szanaszét repült, szerencsére nem szedve túl sok áldozatot, mivel minden normális ember a földön feküdt. Egy nagyobb szilánk eltalálta a vállamat, és ledöntött a lábamról. Feljajdultam, ahogy ráestem valakinek a kimeredő könyökére.
Hunyorogva láttam, ahogy a nő elindul felém, bőre enyhén fluoreszkált. Láttam a vicsorát, és nem ígért semmi jót. De én is tudtam így vicsorogni.
Dühödt kiáltással húztam föl mindkét kezem a padlóról. A csempéből feltörő oszlop alaposan állon vágta Egyetlen Fehér Robbantónkat (hú, ez aztán rasszistára sikeredett), aki szintén elterült a földön.
Nem tudom, hogyan volt erőm egyáltalán fölkelni, nem hogy odarohanni hozzá, behúzni neki kettőt, és még fejbe is vágni egy márványdarabbal, hogy biztos elájuljon. Mikor végre végeztem vele, újabb robbanást hallottam, de majd' a pláza túloldaláról.
-Ti most szórakoztok velem - nyögtem, ahogy feltápászkodtam a robbanós nő mellől.
-Hívja a 911-et - szóltam oda az egyik remegve hasaló férfinak, aki óvatosan tekintgetett körbe. - Mondja el mi történt, hogy van minimum még egy robbanó hapsi, és igazán riaszthatnák a Bosszúállókat. - Lehúztam a csizmám, majd a zoknim is. A padló talpamba maró hidege előhozott néhány téli hajléktalan emléket. Nem zavart túlságosan. - Ha magához térne - intettem az ájult nő felé - megint vágják fejbe.
Néhányan riadtan bólogattak, én pedig bosszúsan sóhajtva indultam meg a következő terrormutáns felé. (Ezekre nincs frappáns név. Ez is mutatja, milyen bénák.)
Hamarosan megint robbant. Egyelőre csak a hangot hallottam, és egy halvány fehér villanást láttam; messze lehetett. Amint közelebb értem, mintha dulakodás zaja ütötte volna meg a fülem. A két robbantó között üres volt az áruház; biztos elmenekültek az emberek, mikor látták, mi történik; egy árva lelket se pillantottam meg a boltokban, ahogy elkocogtam mellettük.
A talpamban lüktetett a róka ereje. Mikor megláttam az első fekvő embert, megálltam, és az egyik bolt kirakatához lapultam. A vállamat szorítva dőltem neki az üvegnek. A márványdarab, ami a földre taszított, talán keresztül is döf, ha nincs ott a kabátom meg a pulcsim vastag anyaga. Így csak pár centire állt belém, azt is csak futólag, de cserébe gyönyörűen véreztem.
Pedig ezek jó felsők voltak!
Most, hogy mindkét talpam huzamosabb ideig a csempén tartózkodott, kiengedtem a róka erejét. Éreztem, ahogy átszövi a márványt, aztán a betont alatta; ahogy felfut a boltok és standok falaiba, ahogy feltérképezi a plázát.
Lehunytam a szemem, és arra a területre fókuszáltam, ami harminc méterre volt előttem. Az újabb robbanás nem zavart meg, csak a fülem kezdett el csengeni megint, de jelen pillanatban le se szartam.
Az egyik fenti árkádsoron mintha mozgást észleltem volna, de aztán feltárult előttem a robbantós hapsi és a túszai. Korábban mintha hallottam volna beszélni, és most is körbe-körbe járkált, de csengő füllel és csukott szemmel semmit nem vettem biztosra. Lassan elindultam felé, próbálva észlelni, takarásban vagyok-e még, de nem szakítva ki az erőmet a pláza épületéből. Mikor elértem az utolsó bolt sarkához, óvatosan kikukucskáltam.
Abban a pillanatban robbant, amint kinyitottam a szemem. Káromkodva rántottam vissza a fejem, próbálva kipislogni a vakító fényt. Egy mukkot se láttam, csak a Toph-féle radarommal, de most volt a legtöbb időm legyőzni, frissen a robbanás után. Úgyhogy kirohantam.
Nagyon kellett figyelnem, ahogy futás közben el-eltűnt a kép a plázáról, mikor a talpam nem érintette a padlót, hogy tudjam, mi hol van, és tudjam, mit csinál épp hapsikánk. (Legalább az kiderült, hogy férfi.) Térdig belezuttyant a márványba, amikor azt egy pillanat alatt futóhomok állagúvá változtattam alatta. Ide-oda forgatva a fejét kereste, honnan jövök, és még ép időben látott meg, hogy blokkolja a rúgásomat.
A robbanásai gyakoriságából ítélve neki pár perc kellett, hogy feltöltődjön, vagyis annyi időm volt kiütni. Ami vakon, valljuk be, nem volt olyan egyszerű.
Nem kockáztathattam meg, hogy őt is befalazom, hogy aztán srapnellel szórjon tele mindent, mikor felrobban. Sajnos nem tudtam túl gyorsan gondolkodni a verekedésünk közben, mivel folyamatosan a Toph-radaromat kellett használnom, és közben figyelni az ütéseire, és közben még nekem is be kellett volna vinnem néhányat.
Megpróbálkoztam egy olyan feltörő márványoszloppal, ami a társát kiütötte, de elkapta előle a fejét. A következő pillanatban pedig fojtófogásba kapott.
Mikor arcon ütöttem volna, elkapta a kezem, és durván kicsavarta. Felkiáltottam a fájdalomtól, ő pedig a másik csuklómat is megfogta, és szorosan tartotta.
Kezdtem szédülni, és túl gyengék voltak a lábaim a rugdalózáshoz. A róka visszahúzódott a tarkómra. Nagyon szar helyzetben voltam.
Aztán robbanós hapsi szorítása meglazult, majd összerogyott. Valaki kitépett a keze közül, én pedig köhögve próbáltam lélegezni. Végre a látásom is kezdett tisztulni.
A rejtélyes valaki egész egyértelműen a karjában tartott. És ugyan az alakja még elég homályos volt, röpke fahéjillat kúszott az orromba.
-Bucky - suttogtam, közben iszonyúan kapart a torkom. Mintha beszélt volna hozzám, de a hangok nagyon torzan jutottak el a fülemig, akárcsak ha víz alatt lettem volna. Sűrűn pislogtam, aztán megéreztem, ahogy a két keze közé fogja az arcom.
-Cas! - Mintha csak lehelte volna a nevem. De legalább már ki tudtam venni, mit mondott. - Hallasz engem?
-Ja - nyögtem. Fél kezemet a torkomhoz emeltem. A látásom is kiélesedett lassanként, hála istennek. Itt volt már az ideje.
Óvatosan felültem. Bucky a karjával és a combjával is megtámasztott, ahogy előre döntöttem a fejem, és a fülem dörzsöltem. Megráztam a fejem, mire hirtelen nagyon szédülni kezdtem, de egy pillanat alatt el is múlt, sőt, az érzékeim is javultak.
Körbe nézve az emberek még mindig a földön voltak, de már élénk beszélgetésbe bonyolódtak. Robbanós hapsi a padló feküdt, halántékából vér szivárgott.
-Te intézted el, igaz? - Grimaszolva dörzsöltem meg a torkom. Bucky bólintott. - Köszönöm.
-Ugyan.
-Hogy csináltad? - néztem rá. Ő halványan elmosolyodott.
-Ráugrottam az árkádsorról.
-Hogy mi? - nevettem le magam de rögtön el is fintorodtam, és a hirtelen nyilalló vállamhoz kaptam.
-Nem mély - mondta Bucky, ahogy kezemet a vérző sebre nyomtam. Akkor vettem észre, hogy a hasamig ki van gombolva a kabátom, és bár a vágásra szorítottam, alatta a pulcsi és a póló is csálén állt. Bucky biztos sebtében (haha) ellenőrizte, míg én levegőt próbáltam venni.
Ahogy lenyugodott a helyzet, elszállt belőlem minden energia. Kimerülten nekidőltem Bucky mellkasának.
-Bocsánat - motyogtam, de csak derűsen szusszantott egyet, és a hátamat támasztó kezével átkarolt.
Nem ülhettünk egy perce, mikor szirénák harsantak, és kiabálást hallottam a pláza túlfeléről. Ha minden jól megy, Starkék is ideértek már.
Bucky megmerevedett.
-Menj - húzódtam el. Hunyorogva néztem rá. - Csak az jár ilyen időben is baseballsapkában, akinek valami susmusa van a kormánnyal. Menj csak.
Bucky egy másodpercig csak bámult rám, majd hirtelen megölelt. Egy pillanat múlva azonban el is húzódott.
-Vigyázz magadra - állt fel, és egy perc múlva már sehol sem volt.
Még éreztem a fahéj illatát, mikor Steve bukkant fel az egyik folyosóról.
-Cas! - kiabálta futtában, ide-oda tekintgetve, majd mikor meglátott, egyenesen hozzám rohant. - Cas! Te jó ég, mi történt?
-Elintéztem két robbanó embert - néztem föl rá egy félmosollyal, kezemet még mindig a vállamon tartva. - De eléggé lefárasztott.
-Úristen, Cas - Steve a karjába kapott, és visszafelé indult velem. Odaszólt a szembejövő Natashának.
-Ki van ütve a fickó, de Cas megsebesült. Visszaviszem a Toronyba. - Nat aggódva mért végig, de megállás nélkül ment tovább.
Steve kivitt az épületből. Elég tompa voltam ahhoz, hogy ne tudjak Tonyhoz szólni, mikor megláttam a robbanós nő mellett állni, talpig páncélban. Azt hiszem, próbáltam inteni neki, de nem sikerült. Mire kiértünk a bejárati ajtón, elaludtam.