the flower which didn't grow anymore

17. rész - Shawn

Skylar már más tészta. 7 éves, igaz, nem nagy, de fel tudja fogni, mit jelent az, ha valaki meghal. "Mikor már nem jön haza többé" - mondta nemrég. És tudja, az anyukája sem fog már hazajönni. Sűrű volt ez a hét. A temetés tervezése minden energiámat leszívta. Nem sok időm volt a gyerekekkel. Végig anyáék, Brian, Aaliyah vagy valamelyik barátom vigyázott rájuk. Esténként épp hazaértem, hogy betakarjam őket. Nekem is időre volt szükségem. Nem voltam képes eléjük állni, és a sebeiket ápolni, ha még saját magam is egy roncs voltam. Órákat sétáltam Torontóban. A friss levegő jól esett. Plusz ilyenkor nyugodtan sírhattam. Egyedül voltam, és kiengedhettem mindent magamból. Itthon bármerre néztem, emlékeztetett Rá valami. Az egész házat legszívesebben felgyújtanám.

— Sajnálom, hogy nem voltam itthon mostanság, de sok dolgom volt. Hogy vagy, kincsem? — szembe fordultam vele, és apró kezeit az enyéim közé fogtam.

— Mindenki csak szomorkodott és sírt körülöttem. Mamáék, Aaliyah, Brian, Camila, mindenki... — kezdte halkan — És hiányzik anya nagyon. Apa, én még kicsi vagyok. A szívem is biztos kisebb, mint egy felnőtté. Nem bírja el ezt a fájdalmat! — barna szemeit könnyek fátyolozták be, ahogy rám emelte tekintetét. Egy nagyot nyeltem, próbálva visszatartani a saját könnyeimet.

— Figyelj, Skylar... Anya mindig itt lesz veled, a szívedben — simítottam ki egy tincset a szeméből, majd a füle mögé tűrtem — Tudom, hogy nagyon nehéz, nyuszi. Nekem is az, elhiheted. De erősnek kell lenned nekem is, és neked is. Ha sírnod kell, sírj nyugodtan, angyalom. Nincs azzal baj. De anya nem akarná, hogy szomorkodj. Most odafentről figyel téged, és vigyáz rád — ekkor belenyúltam a nadrágom zsebébe, és egy nyakláncot vettem ki belőle. Az övé volt. — Ez anyáé volt. Mindig azt mondta, ha egyszer ő már nem lesz itt, neked akarja adni. Kicsit idősebb korodban akartam átadni, de mégis most megteszem, mert így egy pici darabot magadon viselhetsz belőle.

Egy egyszerű ezüstlánc volt, aminek a medálja egy apró kereszt volt. Olasz felmenői révén mondhatni, elég vallásos volt a feleségem. Skylar nyakába raktam a láncot, majd megpusziltam a homlokát.

— Köszönöm, apa — ölelt át szorosan. Egy nagy levegőt kifújva zártam karjaim közé kicsi testét.

Pár óra múlva minden vendég szállingózni kezdett hazafelé. Nem is bántam, idegesített a túl nagy zaj, és zavaró volt a jelenlétük. Miután már csak a család, a barátaim, és közeli ismerősök kismagja maradt, kicsit jobb volt. Ők voltak az emberek, akik segítettek nekem egész életemen át, ahogy most is. Szerettem volna meghálálni nekik mindent, amit tettek az elmúlt hétben, de nem voltam rá képes. Majd idővel megteszem...

— Vigyázz magadra, Shawn! És kérlek, hívj fel vagy írj mindennap, hogy tudjam, jól vagy. Ha beszélni szeretnél valakivel vagy csak kisírni magadat, én itt vagyok! — nézett fel rám Camila, mikor az ajtóban búcsúzkodtunk. Csak aprót bólintottam, jól tudtam, hogy számíthatok rá. Szorosan magához vont, majd egy apró mosolyt magára erőltetve kilépett az ajtón. Aaliyah is indulni készült, így őt is kikísértem.

— Ígérem, holnap átjövök, és még este felhívlak, jó? De Benjinek épp jönnek a fogai, és David nem tudja már mit csináljon vele, haza kell mennem kicsit — magyarázkodott a húgom, mintha szükséges lenne. Így is már túltett az elvárt dolgoktól, hisz mindenben a lehető legsegítőkészebb volt. Nélküle valószínűleg nem lett volna annyira meghitt és szép a temetés.

— Héj, Liyah... Nem kell. Maradj otthon, legyél a családoddal! Pihenj kicsit, kérlek! — pillantottam nagy, barna szemeibe, amik a sok sírástól és alvatlanságtól meg voltak dagadva, és pirosak voltak.

— A testvéred vagyok. Ott voltam melletted mindig is, ne hidd, hogy majd pont most fogom ezt abbahagyni — húzta fel a szemöldökeit.

— Szeretlek, húgi. Jobban, mint gondolnád — sóhajtottam fel, egy puszit adva a homlokára.

— Én is téged, Shawn. Majd hívlak, vigyázz magadra, jó? — mondta lágyan, megsimítva a karomat. Aprót bólintottam, és becsuktam az ajtót, miután kilépett a házból.

— Skylar tanárnőjével mit beszéltél meg, mikor megy újra iskolába? — kérdezte anya, amint a konyhába léptem.

— Nem tudom, nem emlékszem. Majd...megnézem a jegyzeteimet, biztos felírtam valahova — sóhajtottam egyet, miközben egy poharat vettem elő, hogy vizet töltsek bele.

— Elisa és Luke nálunk maradnak, nem akarnak zavarni téged — mondta.

— Nem zavarnak, maradjanak nyugodtan!

— Amúgy sem voltak még nálunk sokszor. És nekik is nehéz lenne itt, ebben a házban. Aaliyah hazament? — nézett körül anya, a lányát keresve szemeivel.

— Igen. Csak Brian van itt már rajtatok kívül? — kérdeztem kortyolva egyet.

— Pár perce ment haza. Ő is és Liv is el akartak búcsúzni, de nem találtak, és sietniük kellett — csak megértően bólintottam egyet. Így is eleget voltak itt, és segítettek. Brian is, és Liv is, a felesége.

— Erős vagy, drágám. Erősebb, mint te hiszed! — pillantott fel anya rám, majd megölelt. Erőtlenül kapaszkodtam anyába, fejemet a nyakába fúrtam, és vártam, mikor ébredek fel és ér véget ez a rémálom.

i'm emo, don't talk to me.
mi újság gyerkőcök?
remélem tetszett a rész, próbáltam a világ összes fájdalmát belegyúrni :))