Útvesztő fanfiction

~ Itt az idő ~

Lassan meg telt a terem. A fiúk értetlenkedve sugdolóztak. Amikor már az utolsó is beért, körbe néztem, hogy nincs e kés lény majd megköszörültem a torkomat.
- Figyelem! Ma a tisztásra érkezni fog egy lány, ha minden igaz... Amint fel jön a doboz, fogjuk a lányt és kiszökünk az útvesztőből. Ne legyen semmi kérdés, csak kövessetek. Meg kell bíznotok bennem, különben a csapat nagy része az előtt meghal, mielőtt eljutnánk a szigetre! Egyszóval ne csináljatok semmi hülyeséget, különben fújhatjuk a tervet. Értve vagyok? - a fiú csak némán bologattak. Gally pedig rosszalóan nézett. Gyorsan felvázoltam nekik a tervet. Elmagyaráztam a kódokat, a sirató odut és, hogy ha netán arra kerülne a sor, akkor, hogy hogyanis öljék meg őket. Persze mindenki őrültnek tartott, de nem akartak beleszólni.
Lassan el telt pár óra és ahogy sejtettem fölhangzott a doboz tipikus hangja. Mindenki kirohant a teremből és csodálkozva nézték a doboz érkezését. Lassan kinyílt és Theresa ott fekütt eszméletlenűl. Persze mindenki egy kicsit megdöbbent, bár figyelmeztettem őket, hogy ez lesz. A dolgok történtek ahogy az eredetileg meg voltoltak írva. Valaki megkérdezte, hogy halott e. Majd Theresa hirtelen fölkelt és Thomast hívta. Mindenki megdöbbent és a fiúra néztek. Persze Gally az orra alatt megjegyezte, hogy ez is Thomas hibája. Csak a szokásos... Tudom, hogy ez egy tök cuki és meghitt pillanat, de már vagy hatmilliószor láttam... És már nagyon ki akartam juttatni a többieket innen. Meg persze Lizzyvel shippeltem Thomast... És ráadásul Theresa mindenre emlékszik... Egyszóval majd elbeszélgetek vele egy kicsit.
Kiadtam az utasításokat. Megkértem Minhót, hogy ő vigye Theresát, majd mindenki fölkapott valamit és már indultunk is. Ekkor hirtelen a kapuk kinyíltak és a létező összes sirató berontott a tisztásra... Teljesen elkerekedett a szemem. Erre még véletlenül sem számítottam... Ravasz a VESZETT mit ne mondjak. A pánik kitört.
- Álj! - Üvöltötte Alby. A tisztársak kicsit elcsendesedtek. - Megöljük őket... Ahogy Tess tanította. Semmi az egész. Nem kell félni...
- Nem! Nem! Nem! - szóltam közbe. - Ti menjetek előre... Majd én elbánok velük... Talán ha út közben találkoztok egyel-kettővel, akkor azokat majd megölhetitek... - csitítottam a fiúkat. A csapat elindult az egyetlen szabad ajtóhoz, ahol csak néhány dög várakozott a folyosón. Én meg elővettem az órámat. Tekertem, és az idő megállt röppke fél órára. Itt az idő... Suttogtam magamban. Oda rohantam a siratókhoz és sorban végeztem velük. Igaz, hogy tocsoktam a nyálkában de azért annyira nem volt vészes. Persze ha az embernek van egy irtó szuper órája, amivel játszhat az idővel, avval azért könnyebb megölni őket. Most, hogy igazán belegondolok az egészbe, nagyon egyszerű volt... Gyanusan egyszerű...
Na mindegy. Eleresztettem a kétejeimet és rohantam az útvesztőbe. Hamar megtaláltam a lefagyott fiúkat. Nem igazán jutottak messzire. Éppen három siratóval küzdöttek. Ez a megállított pillanat nagyon hasonlított egy festményre. Megint elragadott a fangörcs, de hamar lecsitítottam magamat. Elkezdtem ezt a hármat is likvidálni. Épp a másodikkal végeztem, amikor az idő újra elindult. Francba! Már nem akartam újra megállítani, mert már csak egy sirató volt hátra, és vége...
Ekkor megláttam, hogy kik is küzdenek ellene. Newt is köztük volt. A szívem kihagyott egy ütemet. A lehető leggyorsabban utat próbáltam törni magamnak a fiú tömegen át. Newt éppen egy dárdával döfködte, Thomas pedig keresgélte a gyenge pontját. Persze a sirató nem hagyta magát ilyen könnyen. Hirtelen mozdulattal megfordult és fellökte a körülötte álló fiúkat. Láttam, ahogy Newt a földre zuhan. A sirató kieresztette a fullánkját. Newt-ot szemelte ki magának. Villám gyorsan felemelte és döfött egyet a fiú felé.
- Neeee! - ordíttottam. De túl messze volt. Szerencsére az első csapást ügyesen kikerülte. De villám gyorsan jöttek a következők. Teljesen tehetetlennek éreztem magamat.
Hirtelen egy hangos üvöltést hallottam a sirató mellől. Theresa volt az egy hatalmas késsel. Álldottam az eget, hogy ilyen hamar felébredt... A lány, a Newt felé tartó fullánkot úgy vágta le, mintha csak valamiféle gallyacska volna. A sirató még mérgesebb lett. Ekkor a többiek is felbátorodtak, és az első sor közös erővel megrohamozta a szörnyet. Szúrták, döfték, vágták, és végül valaki megtalálta a gyengéjét. Amint a csatakiálltások elhalkultak, a sirató már holtan rogyott össze a hideg kövön.
- Legyőztük! - üvöltötték boldogan. A csapat megindult tovább. Próbáltam átverekedni magamat a tömegen, de ezeken a szűk folyosókon ennyi emberrel, kész lehetetlenség volt. Végül eljutottunk a szikláig. Ott a fiúk, szép sorba lemásztak. Szememmel Newt-ot kerestem, de sehol sem láttam. Biztos már lement... Egy kis idő múlva rám került a sor. Lemásztam, majd lecsúsztam a csúszdán. A kis terem, már zsúfolásig meg telt a tiszttársakkal. Előre furakodtam. Mindenki egy pontot nézett. Én is oda néztem. Gally... Épp egy pisztolyt szegezett Thomasra. Tényleg... Nem is tünt föl, hogy nem láttam a siratóknál... Várjunk csak! Chuck... A szememmel villám gyorsan el kezdtem keresni a kicsi fiút. Meg is találtam Thomas mellett. Elkezdtem felé furakodni.
- Állj, állj Gally! Te mit csinálsz? - léptem ki a tömegből. - Nyugi! - hadonásztam a kezemmel. Gally rám szegezte a pisztolyt.
- Ez mind a te hibád! Meg a Zöldfülé! Miattatok van ez! Mi jól megvoltunk a tisztáson!
- Te tényleg egy útvesztő közepén akartad leélni az életedet? - csodálkoztam. De Gallyt ez nem igazán hatotta meg. Inkább még mérgesebbnek tűnt.
- Figyelj Gally... Csak ragd le azt a pisztolyt, nyugodjunk le, és beszéljük meg ezt az egészet... - ajánlottam finoman
- Fogd be! - üvöltötte. A keze remegett. A homlokán izzadság cseppet bimbóztak. Látszott rajta, hogy nagyon küzd a csipp ellen. De a VESZETT erősebb volt mint mindig. - Elég ebből! - ordította és meghúzta a tavaszt. Lövés hang gördült el. Nagyon megijedtem... De semmi... Körbe néztem, és megláttam Newt-ot. Nem messze állt tőlem. A pólóját lassan átitatta a vér. A fiú összeesett.
- Neeem! - ordítottam. A lehető leggyorsabban oda rohantam. Elkezdtem paskolni az arcát. - Úristen! Nem! Ez nem lehet igaz! Bird ki még egy kicsit! Newt! Kérlek! Ne halj meg! Nem teheted ezt velem! - a szemem megtelt könnyel. Rázogattam, de semmi. - Newt! - üvöltöttem hisztérikusan. A fiú megfogta a kezemet és a szemembe nézett.
- Mondták már neked, hogy milyen szép zöld a szemeid? - kérdezte elhaló hangon. Egy kis mosolyra húzódott a szájára.
- Ne Newt! Túl fogod élni! Láthatod majd a húgodat! Megígértem! - sírtam. Próbáltam lefogni a sebet, hogy ne follyon több vér.
- Szeretlek... - sútogta. Majd a szorítás megenyhült, a szeme fennt akard és a szíve leállt. Már nem láttam semmit se a sok könnytől.
- Én is szeretlek! Mindennél jobban! - rángattam. De tudtam, hogy már nem hallja. - Newt kérlek... - sírtam. Ekkor a szemem sarkából megláttam Gallyt. Ugyan ott állt mozdulatlanul. A kezem elengedte Newt-ét és ökölbe szorult.
- Te! - üvöltöttem. És elkezdtem felé rohanni. - Newt soha nem ártott neked! Ő volt a világon a legkedvesebb ember, aki még talán szeretett is. Amit rohadtul nem érdemeltél meg! Neked egy francos süllyedő hajón lenne a helyed megkötözve, 120 éhes sirató társaságában! - átkoztam. Amikor végre elértem, megemeltem a kezemet és egy akkorát húztam be neki, mint még soha. Ettől rögtön a földön kötött ki. Oda léptem az arcához és a fülébe súgtam: - Ezt érdemled! - majd tiszta erőből képen rúgtam. Hallottam a foga reccsenését, de nem foglalkoztam vele. Letöröltem a könnyeimet és tovább mentem.
Az órámért nyúltam. Csak egy kis tekerintés volt az egész.
Újból ott álltam a tömegben. Nem is néztem körbe, csak oda rohantam Newt-hoz. Megöleltem. Ő meg csak mosolygott rám. Ha kell, akárhányszor meghalok Newtért... - gondoltam. El is kezdődött a jelenet. Megint beszéltem egy sort Gallyvel. De persze ügyeltem arra, hogy azért Newt közelébe maradjak. Végül elhangzott az a bizonyos „elég ebből" szöveg, majd a golyó lövés. Persze én résen voltam. Newtért suttogta és elég ugrottam. Láttam az értetlen arckifejezését. Éreztem, ahogy a golyó átjukaszja a testemet. A földre zuhantam. A fájdalom szétáradt a testemben. A szememben könny gyűlt össze. De nem a fájdalom miatt... Hanem mert Newtnak ezt végig kellett néznie. Hallottam hogy üvölt. Kinyújtottam a kezemet és megfogta.
- Vissza fogok térni... - suttogtam. Már több szót nem nagyon tudtam kielyteni a számon, mert az megtelt vérrel. Homályosan a szemem sarkából még láttam, ahogy a Thomasék Gallyt folytogatják, de csak Newt-ot figyeltem. Még egy szót megpróbáltam kiejteni, többé-kevésbé sikeresen: - Megígérem! - sikerült végül. Éreztem, ahogyan a sok vér kifolyik a számon. Majd lassan lehúnytam a szememet. Itt az idő!

Úristen! Nagyon köszönöm ezt a sok megtekintés! És nagyon köszönöm, hogy ennyien támogattok! Nagyon aranyosak vagytok!
Tudom egy kicsit eltűntem, de rengeteg dolgom volt... De már rendszereződtek az ügyek, és felszabadult néhol az időm...
Mostmár igyekszem rendszeresebben új részt kitenni.
Imádok írni, és már meg van ehhez az egész story + a 2. része is...  Egyszóval hamarosan jönnek az új részek is. Kitartást!
Köszi még egyszer!
Ui.: Kicsit javítgattam a eddigi részeket így érdemes újra olvasni (nincs sok válltoztatás) 
~ 💕😘❤ ~