Kirekesztve

3.

Miután apu elmondott nekem mindent, amit Amelia doktor nővel beszélt, több percig, csak néma csendben ültem.
-Konspirációs teóriák.-szólaltam meg végül.
-Mik?
-Konspirációs teóriák! Vajon azért ment el, mert megunt minket? Vagy azért, mert egy másik világban szeretne új életet kezdeni? Esetleg mással szeretne össze házasodni, vagy egy jobb lányt szeretne magának? Akire büszke lehet? -adtam hangot gondolataimnak, amire apu elkerekedett szemekkel nézett.
-Ki tudja. Egy biztos! Már nincs velünk, és ez nagyon elszomorít! -mondta,majd lehunyta a szemeit.
-Elmegyek! -vettem egy mély levegőt.
-Mi? Hova? Mondtam valamit? Megbántottalak Léda? -tekintett rám apu ijedten.
-Úgy értem...az orvoshoz. A pszichológushoz. Meg kell próbálnom. Máshogy kizárt, hogy el tudjam fogadni, ami történt. -apu megilletődött. -Most mi az?
-Semmi, csak...azt hittem majd kiakadsz, amiért úgy gondoljuk a doktor nővel, hogy segítségre van szükséged és majd kiakadva visszautasítod. Ennyi.
-Nem! Az elején gondolkodtam azon, hogy megmondom, hogy nekem nem kell segítség, sem agytúrkász, mert szerintem természetes, hogy egy 17 éves lány így dolgozza fel az édesanyja halálát. De, átgondoltam és arra jutottam, hogy ártani úgysem árt, ha kibeszélem a gondjaimat, az érzéseimet. Úgyhogy benne vagyok! Menjünk el. -hadartam teljes őszinteséggel.
-Wow! Most megleptél! -mondta, közben felállt a kanapéról és a lépcső felé indult. Egy pillanatra megállt, majd vissza fordult. -Léda!
-Igen?
-Az apád vagyok, de ez ne gátoljon meg abban, hogy leülj velem beszélni.
-Mi? -kérdeztem értetlenül.
-Nem csak a Pszichológussal tudsz leülni beszélni. Az apád vagyok! Bármit megbeszélhetsz velem! Pasik, suli, anyád, csajok!
-Tudom! Köszönöm! -mondtam, mire megfordulva a tengelye körül fel lépett az egyik lépcsőfokra, majd megállt és megint vissza fordult.
-De ugye nem vagy...leszbikus?!
-Mi? Nem! -mondtam meggyőzően, s közben akaratlanul is elmosolyodtam.
-Akkor jó. Jó éjt kislányom. -jelentette ki, majd felindult a lépcsőn. Még kicsit ültem a kanapén, aztán és is felmásztam a szobámba, tekintettel arra, hogy holnap suli és aludnom is kéne valamit. így hát lezuhanyoztam, pizsamára vedlettem, majd egy ébresztőt beállítva befeküdtem az ágyamba.
-Jó éjt, anyu! -Suttogtam a telefonom kijelzőjén világító anyunak, aki a háttérképemmé vált. Lehunytam a szemem, majd elaludtam.

-Ahj! Neee!!! Hagyjál! -morogtam az órámra, majd vissza huztam a fejemre a takarot.
-Kislányom! Ébresztő! -szólt be apu hangos kopogással.
-Megyek már! -kiáltottam ki, majd kikecmeregtem az àgyból és a fürdőig tapostam a gáz pedált. Lassan, komótosan lerobogtam a lèpcsőn, majd apuhoz sétáltam.
-Majd jövök! Légy jó!- mondtam, mire nagyra nyilt szemekkel nézett rám. Nyomtam egy puszit az arcára, majd megfordulva a tengelyem körül kiléptem a bejárati ajtón.
-Léda! -szólt utánam apu. -Mi lett veled? Jól vagy?
-Majd jövök! -mondtam válasz nélkül hagyva. Kiléptem a kellemes tavaszi időbe, majd elondultam a suliba. Mikor beértem, szokásosan oda mentem a szekrényemhez, majd kihalásztam belőle az adott tankönyvet ami az első órámra kell. Az osztálytermek felé indulva felfigyeltem arra, hogy a suli óra 8:19-et mutat.
-Basszus! Elkéstem! -suttogtam magam elé idegesen. Elkezdtem kapkodni és szinte futólépésben szaladtam a termem felé. Futás közben az órámra néztem, ezért nem láttam, hogy merre futok, és nekiszaladtam valakinek.
-Úristen! Sajnálom! Ne haragudj! Csak késésben vagyok! -mentegetőztem.
-Semmi gond! Megesik az ilyen. Végtére mi is emberek vagyunk vagy mi. Elszoktunk késni néha. -nyugtatott, miközben a földön heverő cuccaimat próbáltam össze szedni. Miután segített, felálltunk és egymás szemébe néztünk.
-Nekem most, mennem kell, de köszönöm, hogy segítettél és mégegyszer sajnálom! -mondtam, majd elfordultam Tőle és tovább mentem!
-Hé! Mi a neved? -kiáltott vissza a válla fölött.
-Léda! Miért?
-És mondd csak Léda! Nem hiányoznak a jegzeteid? Vagy nekem szeretnéd adni? -kérdezte, majd meglebegtette a feje felett a nála maradt füzeteim.
-Te jó ég! Ez de kínos! Köszönöm.
-Nem tesz semmit! A szépszeműeknek bármikor. -mondta és kijelentésén akaratlanul is elmosolyodtam. Arcom piros pozsgássá vált.
-Menned kéne! Nem?
-Áh, már úgyis kicsengetnek mindjárt. -legyintettem, majd vissza robogtam a szekrényemhez, hogy vissza rakjam az imént kivett füzeteim és kivegyem a következő órait.
-Milyen órád lesz? -kérdezte egy nem rég hallott hang a hátam mögül.
-Tessék?
-Milyen órád lesz? Töri, tesi, irodalom...tudod, amikre be szoktak menni az emberek csengetéskor és amin mindig figyelnek az órán.
-Tudom mit jelent az ,,óra" kifejezés. Azt hiszem tesim. -mondtam, majd vissza fordultam a szekrényemhez, hogy bezárjam. -neked? -kéreztem vissza a mostmár látásból ismert fiútól, kinek neve még mindig ismeretlen.
-Nem tudom. Semmilyen. Most jöttem. A diri be hívott, hogy megismerhessem asz osztályom.
-Értem. Akkor sok sikert . viszont én most megyek. -mondtam, majd fejem lehajtva egy zavarban lévő mosolyt küldtem felé, majd elléptem Tőle.
-Rendben. Szia Léda! -köszönt el udvariasan.

Az utolsó órám történelem volt és oda is épp hogy beestem késés nélkül. Leültem a helyemre és mire kipakoltam a tanszerem az asztalra, meg is jelent az igazgató mellette egy fiúval. Csodálkozva vettem észre, hogy ez a fiú nem más, mint a reggeli ismeretlen füzetlopó.

-Gyerekek! Ő itt Jake! Új osztálytárs. Kérlek fogadjátok őt szeretettel és ne szemétkedjetek, mert ahogy elnézem eléggé nagyobb fölényben van. Jake! Megkérlek, hogy mutatkozz be.
Miután Jake bemutatkozott, az igazgató leültette és mondta neki, hogy számára egy szimpatikus helyen foglaljon helyen és majd szünetbe beszélgethet az osztálytársaival, de most maradjon csönbe és figyeljen az órán. Jake ide-oda pislantva méregette a helyeket, végül mellettem ült le.
-Szia Szép szemű! -dobott meg egy bókkal, amiből azt vettem le, hogy mostantól talán ez lesz nála a becenevem. így nekem is kreálnom kellett egyet neki. így lett Ő:
-Szia Füzetlopó! -köszöntem vissza. -kérdőn nézett rám, majd nevetve és bólogatva vissza fordította fejét a füzete felé. Nagyjából még 10 perc volt az órából, aztán mehettünk haza, amikor is Jake oda tolt felém egy cetlit.

Jake: Haza kísérhetlek?
Léda: Hát... nagyon szeretnél?
Jake: Meg szeretnélek ismerni, ahhoz viszont pletykáló osztálytársak nélkül kell beszélgetnünk.
Léda: Áhh. Értem. Ez esetben nyugodtan.
Jake: Rendben.

Suli után, Jake és én együtt léptünk ki, a suliajtón.
-Na és? Mit szeretnél tudni? -kérdeztem megilletődve.
-Hát! Mindent. Mennyi az idő? -erre a kérdésére elővettem a telefonom, amin felvillant anyu képe, ami a zárháttérképem volt.
-13:49. Mondtam, majd vissza csúsztattam zsebembe a mobilom.
.Értem. Ez esetben még van 1 óránk. Persze ha csak szeretnél addig beszélgetni velem. De ha nem, azt is megértem.
-Szívesen. -mondtam.
-Amúgy...Ki volt az a lány a főkéőpernyőn? -kérdezte. -Pesze csak ha nem vagyok túl indiszkrét.
-Öm...csak, anyukám! -legyintettem, mintha semmiség lenne a dolog, de igazából nem az. Anyu vajon mit szólna, ha ha látná, hogy egy fiúval beszélgetek? Ha látná, hogy milyen sikeres az évvégim? Vajon büszke lenne rám? Miért kellett itt hagynia? Nem voltam neki elég jó? -tettem fel magamba a kérdéseket, majd Jake zökkentett ki a gondolataimból, amik felrebbenő varjakként repültek el a fejemből.
-Hahó! Léda köztünk vagy még? Föld hívja Lédát! Léda jelentkezz! -poénkodott a kezéből tölcsért formálva és a szája elé helyezve.