Kirekesztve

1.

,,-Apu! Te meg mit keresel itthon ilyen korán? -kérdeztem megrettenve a gépe előtt ülve. -Úristen! Kirúgtak?-kaptam szám elé enyhén izzadt tenyerem.
-Nem! Én csak...várjunk csak! Mit keresel a szobámba a gép előtt? -kérdezte, majd mondatát lépései követték, mellyel közelebb jött hozzám és a mellettem zúgó géphez."

1.Rész

Reggel az ébresztő órám hangos rikácsolása vert fel álmomból. Csak azért nem dobtam még ki az ablakon, mert ez maradt csak meg anyuból! számomra ez jelenti a világot.Nagy nehezen kikászálódtam az ágyamból, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt.

-Kicsim felkeltél? -kiáltott fel apu a konyhából. -csak mert, akkor csinálhatnék neked valami reggelit. Mit kérsz? Bacon-ös tojásrántottát vagy... -egy kis hallgatás után folytatta- esetleg hozzak neked valami péksütit, amíg készülődsz? -Léda? Hallod, amit mondok? Figyelj, tudom, hogy félsz...de... -elhallgatott. Amíg vártam, hogy apu folytassa a mondatát és lelki támaszt próbáljon nyújtani, ami régen anyu feladata volt, addig kisírt szemekkel álltam a tükör előtt. Megmostam az arcom, majd kimentem a fürdőből, mert hirtelen néma csend lett, ami valljuk be eléggé aggasztott.
-Apu? -kiáltottam le a lépcső tetejéről.-Apu, hol vagy?-még mindig semmi. Lementem, hogy körbe nézzek, de sehol nem találtam. vissza mentem az emeletre, majd kopogva hármat az ajtó jobb alsó sarkában, eszméletlen óvatossággal benyitottam az A.Sz.B.-ba, ami annyit tesz, hogy Apu Szent Birodalma. De apu ott se volt! Gyors léptekkel mentem át a szobámba, majd miután felöltöztem, kirohantam a gyöngéd tavaszi időbe.
-Apu!-kiáltottam oda neki, majd felé futottam.-Te meg hol voltál?-vontam kérdőre csípőre tett kézzel és ráncolt homlokkal, miközben a mellkasom kiakart szakadni a helyéről, úgy elfáradtam.
-Jó reggelt, Hercegnőm! Csak átugrottam a sarki pékségbe, mert gondoltam szívesebben ennél valami péksüteményt. Na de gyere, menjünk reggelizzünk meg! -mondta apu, majd mikor látta, hogy mogorván nézek rá, noszogatni kezdett. -Gyere már Léda! Enned kell valamit.
-De...nem vagyok éhes! -förmedtem rá.
-A reggeli a nap legfontosabb étkezése, ahogy mondani is szoktad. -mosolygott rám apu.
-De akkor sem vagyok éhes! -hajtogattam. Síri csendbe vissza mentünk a házba és leültünk a pultra, ahová apa, már javában kirakta a pékárukat. -Na? Melyiket kéred? Ezt? Vagy...esetleg...ezt? Igen, biztos ezt kéred. -Jelentette ki, s közben az ujja megállapodott a félig még meleg fahéjas csigán.
-Amúgy is... -zavartam meg a már jól megszokott csendet, ami anyu halála után rendszeressé vált. -Anyu mondogatta mindig, hogy a nap legfontosabb étkezése a reggeli...nem én! -mondtam amolyan ,,kikérem magamnak" hangnemmel. Ekkor síri csend lett ismét. A fejembe folyton anyut láttam. A szemeim előtt láttam, amikor még minden rendben volt. Amikor utaztunk valahova és hallgattuk a Red Hot Chilli Peppers-t az autóban. A hangja dörgésként zúgott a fülemben. Az érintése a bőrömön, mintha csak tegnap lett volna. A hidegrázástól kicsit megborzongva lépkedtem fel az emeleti lépcső egyre csak hatalmasodó fokain, hogy aztán a szobám mélyében elsírhassam magam, és vissza kívánjam azokat a pillanatokat, amiket már nem élhetek meg újra. De apu utánam szólt.
-Léda!
-Igen?
-Segítsek valamiben? -kérdezte segítőkészen. Nem akartam, hogy aggódjon, ezért csak egy halvány mosolyt erőltetve megráztam a fejem, majd tovább mentem. Korábban ez anyu dolga volt. Mikor felértem a szobámba, az ajtót becsukva magam mögött, hátammal nekitámaszkodva lezuhantam a földre. A térdeimet felhúzva s karjaimmal átölelve hajtottam rá a fejem, majd hagytam, hogy egy könnycsepp hanyagul végig csordogáljon az arcomon. Nem érdekelt, hogy készülődnöm kéne. Sem az, hogy elkések. Semmi nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy mennyire lesznek pirosak a szemeim. Nem érdekelt, hogy a suliba ki mit fog kérdezni anyuról meg a szemeimről. Nem érdekeltek a legjobb barátnőim, mert valójában nincsenek is. Senkim sincs. Az iskolában egész nap csak egyedül ültem, ettem, olvastam...mindent egyedül csináltam. Egy idő után meguntam, így anyunak megmondtam, hogy nem akarok többet az iskolában ebédelni. Majd amikor haza értem eszek. Nem érdekelt semmi. Csak egy dolog érdekelt. A magány. Hirtelen apu hangját véltem felfedezni az ajtó másik oldalán.
-Léda! Léda jól vagy? Válaszolj már! -majd hirtelen csöndbe maradt, gondolom várta a válaszom. De nekem egy hang sem jött ki a torkomon.
-Léda! Vigyázz! Betöröm az ajtót! Hallod kislányom? -kiáltott tovább.
Mire észbe kaphattam volna és eljuthatott volna a tudatomig, amit mondott, már neki is esett ajtónak. Nem járt sikerrel. Megint meg fogja próbálni. Ehhez kétség sem fér. Gyorsan felpattantam az ajtó elől, és a kilincsre emeltem a kezem. Mikor el akartam fordítani, apu pont akkor rugaszkodott neki a futásnak és puff... kinyitottam az ajtót, hogy lássa jól vagyok, de amint kinyitottam bezuhant rajta. A fa ajtó, ami eddig szorosan épült kettőnk közé, most kitépődött a kezemből, ugyanis apu rám esve beesett a szoba kellős közepére.
-Léda! Jól vagy? Mi a baj? Ugye nem ...nem tettél magadban kárt anyád miatt? -kérdezte kicsit tartva a válaszomtól.
-Nem. -szipogtam.